Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Húsz év előtti slágert nyúznak. De ma szívembe vág groteszk,bús dallama, akkor divat volt, meg kellett hallgatnom ma tiltott honvágy, szabadsági álom. Húsz év előtti slágert nyúznak. De ma szívembe vág groteszk-bús dallama, akkor divat volt, meg kellett hallgatnom ma tiltott honvágy, szabadsági álom. Hogy megváltoztak unalmas ütemei ma koldus játssza, csőcselék figyeli kegyetlen, felszámoljuk s lehet a többin nevethetnék , de nem tudok nevetni. Egy egész jazz- band. átírva gitárra az én dalom, de kissé  amerikanizálva nemcsak hogy a gitár húrja sír, eped a szinkópákat visszaveri fája,s elreped. Mennyire fáj ez a lopott muzsika sírva mereng a szegény kozmopolita túl későn érti meg, hogy többet érne egy keringő, mint a gitáros gitárja. A művészeté legtöbbje játszva győzi mint egy jóféle ringyó, oly vérbeli, nagy önkívületét, s a mámoros ájulást lassanként érzi, nemcsak hogy mímeli.

Láng , víz, ital és étel,: minden leszek repeső szívvel lüktető érrel érezlek bánatod engem már rég meg nem visel nem fér ide hit és kétely: minden leszek. A mámort, ha ébren leszel ne keresd, a lelket,mi lakat alatt van,ne érd el ha szerelemben égsz soha meg nem leled testem, árokban fagy meg nem éred el. A Világ Nagy Tengere mind az enyém minden szépségét meglátja az én szemem lobog szerelmem, földünk minden kora eggyé olvad a gyertya lángja az élettel.  Ha azt hiszed, hogy egyéniség vagyok ha egy pillanatra is magamé vagyok sietek, mint papíron a tiszta toll, sorok közt szálló gondolat az én vagyok. S nem vízcsepp, hanem egész tenger vagyok, én látok, merek, harcoló ember vagyok, ha sírok, bánatomban zúg a világ, minden atom jajgat: én nem része vagyok. Szerelemre szomjas megleli italát, ne félj, romba dőlt házban gazdád megtalál ,ne félj, nem remeg, ha vékony is, a híd amely átvezet. ébredj,- ne időzz, álom a világ, ne félj.

Felcsapó fény ring ide -oda feletted lassú táncuk ragyogó csoda köteg kavargó mozgások édes nyugalma közt válladra fekszik a fény hűvössége.   Pókhálót köt rajtad az idő türelme a szél lisztet fúj hajadba ,szemedbe nem védheted magad múló percekben  tűnő ifjúságod nem villog örökre.   Szeretnél visszafutni időben ,kutatsz álmodban, lépéseidbe belebotlasz a szomjúság még ég a száraz torkodon szilaj harapások markolnak nyakadon.   Csalód magad ,más útra tereled éned sóhaj csitítja forró lüktető szíved felejted a bent rekedt szavakat végre s gondolod hogy egyszer csak kiejted.   elfelejted mennyi igét akartál,súgtál rád borult alkonyban, sötét lett a sugár, csak hunyorgó lámpák égnek körötted csak vibrálnak s te fiatalságra éhezel.   Lábaid egy irányba viszik némaságod csípős szél fúj rajtuk remegő dallamot hasztalan vesződsz ,lábad se kopogjon ,  eltűnsz, mint a füst keresve csillagod.[W.B.]

Szelíd emlékek gyermekkoromból emlékszem a házra hol vagyonom s örök szeretet markolta a húsom tűnődöm rajtuk a csendes  dombon. Járom az utcákat benézek ablakon , hol emberek mozognak, s gondolom milyen közöm lehet e újabb világhoz kik éppen itt  laknak az én utcámon. Mert zsigereimben él a régi örömöm hol mindig ébred bennem gyönyöröm , kik ma születtek nem ismerik gondom hogy ez volt a táj mit szerelem foltozott. A két arcomon enyhe pír mosolyog hogy egykor én is itt láttam csillagot amíg anyám,apám  élt itt éltem világom és ide térek vissza ha nagy a bánatom. Lassan sétálok, megfeszült inakkal a virradat és éj között riadalmasabb , ősi nyugtalanság borzolja a lombokat csak az ősz zavarta meg az álmaimat.[W.B.]

Te nem is érted  és talán nem is érzed ahogy dobog köztünk a lég, füstöt szór az élet testűnk fölött , s holt keresztünk  szendereg. míg ketten ülünk az asztal mellett ketten egymás ellen s a vágy mi törvényt mér lebeg a kétségbeesésig szédítő kékséggel a cigarettánk füstjébe míg kezünk még összeér. Másra gondolunk mindketten sokat vagy keveset mérünk perceinkben egymás ellen, mindent mindenig , mert nincs mentség a volt szép mindig és marad a törvényünk egyedül keservében gyönyörű sebzett sejtelmek repdesnek fölöttünk , mert nincs más menedék csak mindkettőnk magunkhoz mérjük érdekünk a holtág széléig. {W.B.}

Dzsungel ösvényeken Egyre egymás ellen állunk szembe megfontolt gondolatokkal kimérten árnyékok tapadnak hiszékenyen bizsergő közöny száll ingerülten. Aggodalommal nézzük egymást dzsungel liános ösvény bozótján szorongások,félelmetes mondatok fecsegnek közöttünk egyet-mást . Félreértések apró sorozatában , bízunk a mindennapi szennyben bebalzsamozott testűnk illatában tisztán szálló kiáltás régi lehelete. Farkas szemet nézünk önmagunkkal , szeretetben erőt adó szenvedélyünk árnyakat kergetnek továbbra velünk csendben lassan magunkra ismerünk. Régi képek eltűnnek halkan zizzenve bár szívünkig hatolnak felszisszenve elevenebb öröm sosem lesz közöttünk árnyékaink maradnak mögöttünk [W.B.]

Valahol mindig jártam, ha boldog is voltam nagyon,őrzik szemeid csendjüket, egyet intesz és valami magamba zár, nem védekezhetem, közel vagy, túl közel. Szeretnék még csak egyszer élni teveled öledbe hajtanám lágyan bánatos fejem szeretnék ajkadon megtapadni boldogan a vénülő park elhagyott őszi éjeken. Milyen kék volt az ég! Jövőnk sok jót ígért, többé már nincs jövőnk, s az ég koromsötét,  mondhatom, sokszor gondolok rád eleven egyre benned ölelném az elérhetetlent. A hódítás te maradsz, én meg alattad a hódolás, a gyötrelmes gyönyör átka, nincs felelet, csak a villám fent az égen lent méla tanyák és köztük az őrület.