Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Gondolom, ha a sors éle merészel kint és bent is zúg a szél ereje, kell a valóság hogy végre megértsed percek alatt megváltozik kedve. Titkos álmodozás ,sorstól független legszebb érzésben is kegyetlen, hitünkben rettegett felismerések túl későn értik meg a lehetetlent. Velünk virrasztanak az adott évek elszabadultan keringenek a tervek s amikor a rózsák nyílni kezdenek szemünkben a tört fény kesereg . Új élettel egyensúlyozni mernénk, az idő nem számít, csak igék terve között fujj gyakrabban romboló szél, hatalmasabb a kiszabott törvénynél .

Máté  három napi futkosás után talált magának megfelelő szobát egy albérletit.  A ház egy meglehetősen nagy kert közepén állott.  Jó húsz lépésnyire, a kert északi felében, még egy villaszerű, tornyos épület magasodott; abban lakott a telek tulajdonosa. Az utca másik oldalán hulla kamra hangolta le az arra sétálókat, honnan naponta sokszor két-három szegényebb sorsú halottat is eltemettek. Máté István falusi fiú volt; egyetemre jött beiratkozni. Háziasszonyának fia egyidős volt Mátéval. A két fiatalember hamar összebarátkozott. A szoba kellemes volt. Két széles ablaka délre nyílt s csaknem egész nap verőfényben úszott. Az egyik sarokban zongora állott. A két kényelmes fotel mellett még egy tükrös ebédlő díván is lustálkodásra csábított. Máté  nagyon örvendett a zongorának. Még szüleinek írt levelében is megemlékezett boldogságáról.  Gimnazista korában nyolc évig tanult zongorázni a városi zenedében; és szenvedélyes muzsikus volt. Amikor hazajött az egyetemi előadásokró

Pipacs vagyok, zöld mezők virágja egy éjbe lövellő, izzó sugár, mely rést szakít, végtelen sötétben és őrjöngve kígyózik és harap. Pipacs vagyok, lehullott üstökös, lidérces lámpa, felgyújtott oltár, belém szállnak égőpiros lázak lázasabb vagyok a sárga holdnál. Pipacs vagyok,piros álmok sarja napos vágyaktól bíborló rózsa. vad lángok öblén hal mártírhalált rubinos szívem, a könnyes bohó. Pipacs vagyok, pirosló mohó láng, toporzékol bús sötétben a harag, mely rést hasít, síri éjszakában és sóvárgón kígyózik és harap. Csak égek, égek olthatatlanul, amíg egyszer elszáradok árván egy halvány füstcsík végső sóhaja, s pipacsot fest, fekete füstcsóván.

Amint a padon összekuporodva, kínnal betűzi a durva fa papírra nyomtatott ponyva regényt, lassacskán kifelejtkezik facér életéből. Viktória hercegnő, Rimini gyöngye a regény hősnője, és Zsuzsi aki csak a megfelelő okmányok híján nem lett utcalány s még a vezetéknevét sem tudta bemondani a rendőrségen, most észrevétlenül átalakul Viktória hercegnővé. Kétes tisztaságú képe, ripacsos keze habfehérré változik, csenevész formája isteni  termetté s érdes hangja csengő muzsikává. - A szemem marad - gondolja olvasás közben, mert roppant büszke sötét, mély szemére.  Szebbnek ítéli Viktória hercegnő hideg kék szeménél. De démoni sötét szemén kívül mindene megváltozik. Ruhája brokát selyem, rézfüggője ragyogó briliáns, és mert - amint a regényben olvasható - férfi nélkül a nő nincs felöltözve: maga mellé képzeli Alfréd de Janiére márkit, aki repülőgépen érkezett Rimini gyöngyének meghódítására. Messziről, a liget mutatványos-bódéiból, nyekergő síp ládák pacsuli hangja permetez rá,

 Mennyi izzás kering körülöttünk, s a szívünk belülről izzadnak s pontban zsugorodnak titkok csillagok közt szétszóródnak szemeink egymásba villognak, s oly kéjben játszódnak, szavak nélkül. Mert fájnak a kimondatlan szavak s féltemben feléd fohászkodnak de óvakodj tőlem,mert akarlak s ha az idő téged is megkínoz mind idegenebb leszek neked szüntelenül felejtenél csókok nélkül. Mert annyi ibolyántúli fények remegnek kergetőzve a mindenségnek éjszakáján , s összezavart kigyúlt érzékeim feléd hajladoznak szerelmesen és szétrobbannak sürgetően, remegő húsodba marva fájdalmam. Mert mindenhol csapdák vannak egymásba csapodnak hasztalan a megkínzott gondolatok, de testemből kirobban az akarat villámló csillagaival, és szélben keringenek ziláltan míg érzékeid nyirkos zugába viharként becsapodnak, meleg akaratodba.

Mennyire kevés az élet, napokon milyen sok fájdalom egy alkonyon sok évek alatt figyeltem ,és látom köztünk fehér fátyol búcsúzáskor. De jól esik ha nyári éjszakákon hogy megjelenik egyszer alakod és ölelkezünk mint régi a nyáron és te mosolyogsz és elfogadod. Ha dolgozom, ma már hiába várom, egyszer se sétálsz át a szobámon,  napközben sietve haza igyekszem nem tudom soha otthon leszel-e? Ez az életem, amely most tétovázva gyorsan leszálló délutánra döbben, mindebből hogyne ismernél többet az aki mindig hasonlít önmagára. A búcsú fénytől kábultan figyelem szeretném tudni, mivel és kivel találkozik a már nem messzi ködben, amikor semmi nincsen útközben.

Selymes szellő vagyok füledbe súgok, mint arany napsugár csillogok arcodon, érzem én, látom, hogy elzártad lángod de már nem lobog , és feszíti alkatod. Te, ki erős vagy, nézd, szomorúan járok simogatom arcod, pattannak titkok hogy elzártad tüzed,látom én jól látom sok ránc takarja már magas homlokod. Legyek a tiéd, lelkem,körötted táncol add vissza nekem megszokott mosolyod majd dönteni fogok, de reád gondolok  ösztönök korbácsa kerget olyankor. De ha így van, akkor a paráznaságról szerelmünk nem mondhat le semmi áron, cinkos fellegek közt romantikát várok veled érzek szerelmet a Világon. Téged kívántalak meg, hozzád szaladok és érzem hogy győzelmem beléd hatolt, de a szép magány egyre magamra hagyott nem borogatja lázam okos tudásom.