Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Február van, bennem ismert tudat hirtelen váltja a havát, esős vigasz mindennek élén az ellentétbe reped, februári hónap első hete. A szín és szag, egy percé mint télen bűvös szépségét ilyen hitelesen mutatja kegyes erejét nekem és nyugalom árad szét a szívemben. Mint új vigasztalás, új győzelem azért, amiért hadba szállt ellenem, még meg sem jelent, máris elítélt felelete, hogy most is itt van bennem. Soha még ilyen olvadt fényű hold édes illatával még soha nem volt a februári szélnek földi szerelme mely engem oly kegyesen beborított.

A tó felett szürke felhők gomolyogtak, sötét takaróként borulva a víz fölé. Majd a fent tomboló szélvihar szétszakította a felhőket, ezek most mint füstölgő pára úsztak szerteszét, hogy pillanatok után újra elsötétítsék a fehéren fodrozó víz tükrét, keskeny úton por felhő gomolygott. A fiatal orvos rá sem nézett a háborgó vízre, a parton megállt, levetette a kabátját és úszó trikóban indult a víz felé. Hosszú haja lobogott a szélben, csupasz lábával keményen lépkedett a kiálló rögökön, azután egyenesen beugrott a tóba. A víz nagyot loccsant, egy pillanatra eltűnt a fiatal férfialak, azután felbukkant és hatalmas csapásokkal a tó közepe felé úszott. Néha lebukott a víz alá, majd a hátára feküdt és nyugodtan, a karjával alig tempózva bámult a felhőkre a feje fölött. A tó közepén tornyos fa házikó állott egy kis szigeten. Az orvos a szigethez úszott, kiugrott a partra és a keskeny csigalépcsői; feljutott a torony erkélyére. Egy ugrással fenn termett a korláton és hatalmas ívben belevet

Csinálhatsz, amit akarsz végre, nem zavar szemtelen nézeted, bűnbánatom a zsebembe rejtem, ha netalán elfogna védekezésed. Kiütött a csömör piros ajkamon, mégis kockáztatsz ártatlanul, gondolod, nem vagy énednek ura, hadd, hogy magyarázzam meg újra. Gyakran ébredek hétköznapokon mázlisan, bonyolítom a mondatod, mondd, miért dereng fény arcodon, mikor még a bókod is ártalom. Vedd kihívásnak kemény szavaim, fesd az ördögöt gyakran a falra, mérgezd meg vizemet határozottan, s gondolj a félszavaim kiáltására. Fond magad köré sok lódításaid, mik legyenek neked boldogságaid, csábításaid fedezzék ostobaságaid, durrants, hogy hallják kiáltásaid.

Te, akit szinte hogy elvesztettelek, mikor leszel megint együtt velem ? Kegyetlen egyedül nézni a tűzet mely lassan duruzsol holt fülembe. Hosszú utakat tettem meg érted és egyszer sem találkozom veled, forró agyamban terjed az üzenet biztos hogy nem lehet, hogy nem lehet. Megébredek nyugtalan éjszakában nézem az órát, de nem vagy velem szomjas , éhes vagyok, fantáziátlan nem értem magam: nem a szerelem mi kutat bennem egy csepp érzelmet, csak hiányzik, hogy veled lehessek és szeretnék beszélni csak teveled veled, mielőtt holt agyam kihűlne. Már minden vágyon lassan átmentem vágyaimban nincs semmi kegyelem és mégis mindig visszatérek melléd nem tudom merre vagy, hova szöktél?

Az élet rövid, bár ezt a gyermekeimtől kaptam az élet rövid, az enyém rövidebb mert -adtam ezeregy aranymézes módszerrel már kioktatott, ezeregy finom átkos, meggondolatlan módon. A gyermekeim elől tartok. Legalább a világ ötven százaléka borzalmas, ez egyhiteles felmérés, bár ezt én gyermekeimtől eltitkolom amennyi madár van annyiféle kővel dobják. A sok imádott gyermek között,egyik tömött zsák elsüllyesztve egy tóba. Az élet rövid s a világ legalább csak félig romlott, és mindenfajta más  idegen között van egy, ki téged tört meg igazán. Bár én a gyerekeimtől titkolom ezt. Próbálják eladni nekik a világot, s hazug házeladó aki sétál csiripelve szarfészken át s magyaráz jó csontokról: Itt ez a hely csodásabb kéne legyen. Sokkal elviselhetőbb kéne legyen az új világ.                              Good Bones [ BY MAGGIE SMITH] Life is short, though I keep this from my children. Life is short, and I’ve shortened mine in a thousand delicious, ill-adv

Tudom fáj ,hogy néma lettem, magam bátorítom érdekelten, tudom csalódtál énbennem de kérek egy kis türelmet. Mert szebbnél szebb szavaim már elfásultak kertek alatt , homlokomon gyűlt apró ráncok, izzadtan kínozzák magukat önzőségem átka értelmetlen , mert tartanálak mindig és örökre keresném átkarolt gyöngédséged de büszkeségem oly kegyetlen. a forró éjszakáknak vánkosában bújtatom szavaim maradékát átkaroltan szépítem álmaimban önnön szívemnek buja fájdalmát nehéz teherként elviselném , ha rám nézel kutatva múltamat , vad viharos szelek vágyaiban csillognak szemeid mámorban . Játszottunk hamisat ,kegyetlenül , másképp akartuk ,nem sikerült , elfáradtan töprengünk magunkban ki a vesztes, s a pálmát ki nyeri meg

Valami megrepedt bennem , dong ,mint egy rekedt tücsök valami vonz tenni ,s megvetni és lopni gondolataidat édesen. Azt teszem ,amit nem akarok, játszok vidáman szerelmet ölelek ártatlan szomorúságot de büszkeségem nem engedem. Nem tudok ellenállni magamnak mert ajkadon látom a csókom itt felejtett szavaid dagadnak és annak látlak,ami nem vagy. Nem értem,de megsemmisülten áhítattal várom az elítélést, vajon nekem is jár megszentelés amit a perc gyönyöre adhat. S ha bennem a kínok hullanak mi lesz ,ha nem hozol vigaszt mi lesz ha nem lesz majd erőd, megtalálom- e magamnak az erő.