Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Ébredő világban hunyorogva nézel ajkam a csókoktól még pirosan éget, ahogy felém fordulsz álmod tüzével kedvesen mosolyogsz a történteken. Lassan felöltözöm oly félszegen elrejtve előled amit már nem lehet fázósan húzom magamra a kezed, a csendes pihenés puha fedélzeten. Köztem és közötted a távol közeleg így didergősen várom hogy átölelj női vállamhoz érsz , napos reggelen férfi-arc éled megnyugvással regél. Felém hajolsz s halkan súgod nekem -vágyódó szemed többre ösztökélne kezed bolyong, hol csupasz a testem de elválunk örökre remegő szívvel. S míg a nap a holdat üldözésbe veszi máris vágyainkat a szél szét kergeti úgy fáj hogy az illatos bohóság álma szívünkben teljesen össze van zilálva. [W.B.]

Friss az élet a tél hidegében feszül rajtunk ártatlan jégcsoda arcunk pirosságát megdöbbentően pótolja az ősz pucér sápadtsága. Egy pár hónapig, nyár eltűnőben felkopott állal nézzük letűnőben a sarki csillagok meleg tekintete bármikor készen áll feltűnőben . Nem vagyok szomorú ,a tél komoly élet borzongató hatása borogató , s ha netalán csak egy hógomoly akkor is szépít bizonyos dolgokat. Azért állunk türelemmel továbbra varjak kárognak örökös sablonokat , s az alkonyok min később érkeznek a hosszabb nappalban szebb az élet. [W.B.]

Csak figyelem , mintegy zerge mert bátran bírom a sok dörgést, ha elsápad arcom: érdektelen mert úgyis magam ura leszek. Én vagyok a nyugalom, talán a ház ,ahol minden rendben van egy szál virág a csók asztalán szívem ragyog e béketanyán. Nem sírom a múló idők vétkét megfedését, mit sorsomba dobott testem saját terhén is megélt nem kerestem sorsom vastörvényét. A terheket nem vihettem oda, hová lelkem iránytűje mutat és már tudom: nem vihetem soha. oda hol az élet csak mostoha. Porba nem omlok mint egy szegény, kinek háza tűz-romokban hever él még felettem is egy kis remény es türelmes vagyok minden téren.. Az én testem ha porba is hull befogad egy örök harmónia és a létem új szavakat tanul míg sorsom teljesen összehull. Nem vallás, nem éber-mise: öröm, mely egy örök titokkal összefolyt, túllendít e szűk kis földi körön elébreszti szívemben a mosolyt.

Amíg az utat rovom fáradtan, csak úgy hirtelen akaratlan gyakrabban kapom rajta magam hogy gondolok sokat múltamra. Hogy a jövővel nem törődöm, boldog lesz-e, vagy boldogtalan hogy törékenyen de, tettre készen nem az eget nézem merészen. De szomorúan hajtom meg fejem, kibékülve a múlttal, a mával, barátkozom a föld szennyével mely valamikor eggyé lesz velem. De a régi, boldog napokból csak forró, szép emlék maradt, esőcsepp mind fölszáradt a rétről, a déli nap égető melegétől.

Szőnyi Eliza beiratkozott végre az egyetemre. A folyosón sokan várakoztak tanév kezdéskor. Első nap furcsán, idegenül érezte magát. Ott ténfergett a folyosón. Várakozott, hogy előadásra mehessen. Többen is  ténferegtek ott. Hosszú folyosó volt. Nagy ablakok. Előttük asztalok. Ezek előtt székek. Egyesek a székeken ültek. Mások nekitámaszkodtak az asztaloknak. Néhol csoportba verődve beszélgettek. Fiúk, lányok, vegyesen. A folyosó túlsó végén megpillantotta Mendel Böskét. Egyetlen ismerősét. Rossz volt így magányosan. Hozzá akart menni. Mikor félénken elsettenkedett az álldogálók előtt, mindenki őt nézte. Rátapadtak a szemek. Előadás alatt is nézték. Szorgalmasan pirult. Jól állott neki. Finom bőrén egyszerre piros foltok gyúltak. Hosszú pillái riadtan takargatták fényes, acélszürke szemét. Formás, duzzadt szája meg-megrándult. Jobb felé mindig. Valami szomorúságos vonás lopózott ajkai köré. Óra után behúzódott egyik ablak mellé. Rákönyökölt a karfára. Az udvarra nézett

Évek jönnek, évek mennek és elszállnak a régiek, kit szerettem életemben az tőlem mindig elsiet. Búcsút int lecsukló kézzel, fél kalappal elköszön bandukol a széles úton eltűnik egy kis résen. Évek jönnek, egyre újak, nem nézik hogy mire vársz finom lábnyom halvány rajza nyomtalanul mást kutat. Cudar szellő száguld rajta szöges bakancs tapossa, a még nemrég boldog évek elszállnak mint út pora. Egy új tavasz érkezése mindig hoz új bekezdést s aki már túl járta kedvét eltapossa a sok vészt.

Futószalagon gyártott érzelmek halmozódnak egyre undorral felém dicséretes ha tőből lereszelnek ebben én is cinkosuk lehetnék. Mindannyian, de nem ép összesen, szép szemöldökű szoknyapecérek, részeg tekintetű eleven emberek előtt, gyönge a nő és tehetetlen . Trágár szavak sodort bajusz alatt tántorgó léptek ,cselekvésre készen vöröset látnak,dagadt szívek vernek hirtelen tettek, imbolygó léptek. Az agy lüktet tompán a halántékon megindult nedvkeringés csontokon, izzadt kezek , homályos látomások sejtjeiket ajzó szörnyű démonok . Nem mindig engedheti magának de az alkalom jó fényűzés lehetett, lámpa nélküli sötét úton, szerenád hallszik, gyönge sikoly mellett.. Sötéten egyre halmozódó fellegekből az újhold is sápadtan kandikál elő összegubancoló testek kíméletlenül durván egybefolynak a cél érdekében.. [W.B