Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Vajon van-e még jóra kicsiny jel, egy kicsi ég, kényszeredet  hittel, fülledt, vészes arcod   mit hirdet kutatlak, téged döbbent szívvel! S őrületig felforradt lázas percek a dolgok iszonyú megoldásában míg vonszolva, tépve, visz lábam a téli homályos vad  éjszakában. Ujjaim tépem, testem harapom. már nem találom sehol a helyem, a rőt sugarak lombjába markolok és hemperegnék a forró füveken. Szeretni  akarlak,isteni sugallatban és segítségért  ordítok az  éjszakában kiáltani vágynék, de hangom sajog mint túltöltött korsó,  lassan elfulladok. Egy csupasz szív egész testem és minden, minden bennem zsong, remeg vakon-forrongón, kibírhatatlan szisszenek, kényszeredve sírok, ugyanakkor nevetek![W.B.] .

Ferenc és Dorika  története nagyon különleges. Annyira simának és kedvesnek találom- kivéve az utolsó akkordokat-, mint egy Mendelssohn-dalt. Ezenkívül nagyon szerettem őket;       Ferit  és Dorikát. Jó ismerőseim,voltak és nem vinne rá a lelkem, hogy mint valami idegen  lényekrol  írjak. Elmondom hát csak így:  Unokatestvér volt a két gyerek. Mind a ketten szőkék és egészségesek, örömem telt bennük, akár az egyiket láttam, akár a másikat, és kétszeres, ha együtt voltak.  Kicsiny koruktól, amikor az első lépéseket tették, vastag, kövér babák voltak,-szerették egymást. Mosolyogva meresztették egymásra csodálkozó, nagy gyerekszemeiket. És csókolóztak még akkor is, ha nem mondták: „no csókold meg, Feri  vagy Dorika, a kis unokatestvéredet".  Együtt totyogtak végig a kert gyepén, és együtt játszottak a homokdombon hosszú, sárga nyári délutánokon keresztül. Az alkony, amely ilyenkor csak vacsora után érkezik, még látta őket, amint ölelkezve mentek be a házba. Gyönyörű volt mi

Térdem a sötétben térdedhez ér, miért reszketsz, angyalom? Kezed után nyúlok. Most oly közel vagyunk egymáshoz, mint a nyáron, mikor fejem öledbe hajtottam a fűben. Szamárság ez a kép, de látod a mások csókja, hogy felgyújtotta benned, bennem, bennünk, száraz torkú hallgatókba az apró, nyalábos tüzeket, a behamuzott vágyakat milyen finom remegésbe oldotta föl a szombat délután pilledt merevségét. Angyalom, angyalom, hallod? Érzed? Hogy búg, hogy búg itt fölöttünk, messze a képtől, messze a földtől, messze a téltől, benne van a nyár, a tó, a gyep meleg szaga, megejtett nyárfák zokogása, lágy cirógatásod, forró ölelésem, kedves szaladgálás az erdőn, minden, minden, csak nem ez a város, csak nem ez a kép, ez a félezer egyszagú ember, ez a gyilkos vaskerék, amiben ülünk. Remegsz, angyalkám? Remegek én is. Csukd be szemed, bújj ide közelebb álmodj, álmodj te is, álmodd ezt a zenét, aki dalol, dalol, dalol itt mellettünk, messze van a képtől, messze van a földtől,

Most még gondolok rád melegen , bár becsapódott a kapu régen képed ,nem fakult meg a keretben csak fél boldogság maradt bennem. Lassan szállnak el az emlékek , nem kiáltozom ,de álmodok veled ügyetlenül választottál engem zsarnokká tett fájó gyöngédségem. Bűntudattal töprengek,szó nélkül miközben szívem dübörög hörögve gyakran várom a vigaszt közönnyel de a vágy egyre tétovázik felettem. Bárhol vagy ,az idő nem hoz békét , csak ha szerelmed s ha vágyad kísér majd mikor átérzed milyen az üresség lehet egy apró tekintetem is sokat ér. Bennem úgy élsz még , mint elején kísértenek gyakran a régi őszi esték itt vagyok csendben várom ölelésed az őszi csendben minden belefér . Ahogy múlnak évek lassan elfelejtlek , ahogy suhannak őszben vesző fecskék észreveszed majd hogy egymagad leszel akkor lehet utadon megfordulsz hazafele. [W.B.]

Illatosan, langyosan sütött a Nap; a monostori cigány asszonyok hóvirágot árultak, de ők maguk feketék és aszaltak voltak, mint a Január kísértete.. Az emberek kisereglettek az utcára s fel-alá ténferegtek a napos oldalon. A Monostori-úton hetvenkedve vonult végig első diadalmas tavaszi hajtásáról a sintér-karaván. A rácsos gyepmesteri kocsiból holtra ijedt kutyák tekintete kért könyörületet.  A Gazdasági Akadémia feletti dombokról gyakorlatozó katonaság durrogtatása hallatszott - mintha, tavasszal, valami farsangolók szüreti mulatságot rendeztek volna.  László ott álldogált a volt Magyar Konzulátus épülete előtt s Borit  várta. Tegnap, vacsora után, szorongó lélekkel ugyan - de némi bizakodást sejtető hangulatban állapodtak meg ebben a nagyobb szabású sétában. Négy óra volt. Bori nemsokára fel is bukkant a Horea -utca sarkán.  László megint a krízis előtti napok stílusában igyekezett tartani magát. Pedig olyan rossz éjszakája volt, hogy azt hitte: nem virrad meg ép elmével erre a n

Az esperes úr látogatására készültünk, üdvözlésére verset kellett tanulnunk,meséli Bandi mosolyogva a nála magasabb fiának.  Egy nappal a vendég érkezése előtt mindenki elmondta a köszöntőt, .a plébános úr engem választott: -Te hangsúlyoztad a legszebben, te járulsz az esperes úr elé... A megtiszteltetésnek örültem, de bennem dolgozott a félsz is: mi lesz, ha belesülök?      A győzelem tudata azonban mindennél erősebbnek bizonyult. Nem sültem bele, sőt rengeteg dicséretet kaptam. Hanem ennél is nagyobb diadalt arattam hamarosan.  Nyári vakáció volt már, amikor az egyik reggeli misén feltűnt nekem az első padban egy kissé duci, de igen bájos arcú lányka. Mindenben eltért a mi osztálytársainktól: kartonruha helyett fehér matrózblúz feszült rajta, nyakában hatalmas masni. Haját nem kötözték copfba, kiengedve hordta. Amikor oldalra fordult, fél arcát beárnyékolta a hatalmas sörény. Ilyenkor egyet billentett a fején, s a dús hajkorona visszalibbent a vállára.      Égő fekete szemmel n

Szeme mint a csillag ragyog ha ránézek boldog vagyok keze mintha bársony volna mikor arcom simogatja Szava mint a cseng ő  harang nincsen benne sosem harag mosolya a legszebb álom boldogság fog el ha látom. A mamámban hogy is lehet ilyen áldott nagy szeretet az én kicsi gyermekszívem sosem fogta  fel ezeket. Nagymamám boszorkányka. be nem áll kicsinyke szája mesélget vagy énekelget fakanállal megfenyeget. Oly jóságos  a  drága szíve amely ott  dobog kebelében nagy családnak  ő  a    tüze mindig tesz-vesz szorgos keze. Megígértem ha nagy leszek én is ilyen mama  leszek, nagymamám  két  szeméből   soha ne hulljanak   könnyek . Majd ha egyszer  megöregszel szép meséid meg keresem, csakhogy meghozzam a kedved s én tartsam benned a lelket.