Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Kifekélyesedett múló éveinket kecsegteti egy csalfa élmény, testi közelségünk megálló menet meghátrálva belenyugvás felett. Túlbuzgó testűnk forró párája hiányos emberi modortalanság, kérdőjelét teszünk üres évekre okosan megjósolva végszavát . Halandók vagyunk parázs tükrében száraz szemekkel kutatunk ereket s a remény mely hozná érdemeink fáradságos munka,hiányos érdeke. Mindenesetre nem unjuk magunkat porrá alázzuk kínos szenvedésünk s tajtékos árnyék világban minden zűrzavar, üresen ring karjainkban. [W.B.]

Tudta hogy Vera még nem szeretője az urának, de féltékenysége azt súgta: az lesz! Holnap, vagy egy hét múlva, - egy esős őszi nap borongós szomorúságában, vagy az utolsó felragyogó verőfény nyarat  sugárzó  hazudásában, de az lesz.            S mégsem tudott haragudni reá. Néha bement hozzá az irodába. Soha nem akkor, mikor az ura otthon volt. Hiszen remegett a simogató pillantásától, iszonyodott az átmelegedett hangjától, mert kivibrált belőlük az új érzése.  Éveken át ez a pillantás és ez a meleg hang jelentette neki az életet,- most is azt jelentette volna... De így, hogy már csak másoknak adva érzékelhette, mindig a halál felé terelte a gondolatait. Ezt nem bírták az idegei. Még nem bírták. Bár már eljutott a szeretetnek arra a magaslatára, ahol majdnem megszűnt az „én", de itt mindig megállította a maga sajnálása.  Érezte, hogy már nem tudja lekötni Pétert.  És érezte azt is: egészen bizonyosan ez a leány lesz az utódja. Egyelőre talán még csak illegitim úton, hiszen ő

A patológus tanárunk,- szikár ember ,- azt mondták róla egyszer: Az az istentelen ember.        Azóta rajta maradt, tanártársai is úgy hívták a háta mögött:  Az az istentelen ember. Csakugyan furcsa ember volt Egresy Péter.  Bozontos, barna haját hátrafésülve hordta és csaknem vállig növesztette, mint a piktorok. Élő bizonyítékául a nagy Darwin tanításainak, melyeket annyi tűzzel magyarázott nekünk a természettan-órákon: tisztára állatfeje volt.  Kiugró pofacsontjain fényesre feszült a kicserzett, sárga bőr, hatalmas alsó állkapcsa örökké harapásra torzultan ugrott előre, bunkós orra alá. De szép szeme volt. Nagy, melegen néző, dióbarna szeme. Kemény arccsontja alatt, beesett arcán, mély gödrök sötétlettek kétoldalt, talán hogy annál erősebb legyen a fölöttük mozgó szempár villogása.  Ha csöndesen beszélt, melegen nézett maga elé, de ha lendületbe jött ,- ami gyakran megesett, - és fanatikus hévvel hömpölyögtek duzzadt, kirepedezett ajkáról a szavak, perzselő, tüdővészesen lobog

Într-o noapte mergeam singură în pădure am auzit muzică ciudată care m- a condus la o lumin ă   strălucitoare, în timp ce priveam dar toate s-au îndepărtat cum m-am apropiat.  Pădurea era plină de mirosul primăverii iarna, pe de altă parte, era limpede peste tot luna strălucea strălucitor si-un liliac ciudat s-a apropiat cu aripa lui, și mi- a șoptit: Aici nu departe există o lunc ă fermecat ă unde pe un ring legendar se inv â rte un dans dacă închizi ochii, mintea ta se va deschide și vălul dispare și vei vedea toate lucrurile. Vino și inv â rt ă -te si tu dansul zânelori. intr-un cerc magic, intr-un inel fermecat vei dori să rămâi acolo pentru totdeauna iar peisajul mai frumos dec â t prim ă vara. Când am închis ochii, o lumină vibra întreaga mea amintire a dispărut încet, am v ă zut doar inele de ciuperci roșii și albe, și zeci de mii de zâne inv â rt â nd dansul. Cei care ne vor căuta, usor ne vor găsi poat ă s ă vad ă urme ce am lăsat în urmă,

A sok közös mozdulatokból összegyűlő apró érintések és félénk törékeny érzelmek ráncaiban is, légy mindig ember.. Mert színes üvegfalak árnyain inognak sötét idegen lelkek, s karolásaink néha hasztalan forró csókjaink érintése hideg. Porba hullnak elsírt alázatok, karjaink búsan sötét vermek de erőnkön túl az akarataink maguknak mindent megteremt. valóságot, bájos álmok helyett fényt és inogó árnyékot falevélen, s felvillanó víg holnapot látja, miközben némán tegnapot siratja. Mert kering az idő nesztelen, egy nap tél van aztán meleg, jönnek mennek a virágzások, mi maradunk mindig ugyanazok.....

Mi-e dor de cerul de acasă unde mă simt in siguranță, de păsări născute printre stele de mirosul ierbii parfumate. Mi-e dor de apele cristaline, ce nu se găsesc nicăeri in lume, de cocorii mei cu zborul lin şi de mirosul copacilor de tei. Mi-e dor de brazii cei falnici ce se inaltă din pământ, neclintiti de căprioare ce sar peste butuci, de miei grăsuţi cu blana cârlionţi. Mi-e dor de familia mea blândă de mama mea cu gânduri liniştite de perechea mea ,care mă aşteaptă mi-e dor de tot ce inconjoară casa. Şi dacă câinele meu sare pe mine, ştiu că am ajuns acasă cu bine. uşa se deschide parcă printr-o minune, iar eu păşesc inăuntru cu veselie.   [W.B.] [W.B.]