Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Într-o noapte mergeam singură în pădure am auzit muzică ciudată care m- a condus la o lumin ă   strălucitoare, în timp ce priveam dar toate s-au îndepărtat cum m-am apropiat.  Pădurea era plină de mirosul primăverii iarna, pe de altă parte, era limpede peste tot luna strălucea strălucitor si-un liliac ciudat s-a apropiat cu aripa lui, și mi- a șoptit: Aici nu departe există o lunc ă fermecat ă unde pe un ring legendar se inv â rte un dans dacă închizi ochii, mintea ta se va deschide și vălul dispare și vei vedea toate lucrurile. Vino și inv â rt ă -te si tu dansul zânelori. intr-un cerc magic, intr-un inel fermecat vei dori să rămâi acolo pentru totdeauna iar peisajul mai frumos dec â t prim ă vara. Când am închis ochii, o lumină vibra întreaga mea amintire a dispărut încet, am v ă zut doar inele de ciuperci roșii și albe, și zeci de mii de zâne inv â rt â nd dansul. Cei care ne vor căuta, usor ne vor găsi poat ă s ă vad ă urme ce am lăsat în urmă,

Egy ember ül a város közepén, a járdán és játszadozik a markába fogott aprópénzzel. Ez az ember Jenő a rendőrök, a gyerekek és a felnőtt emberek ismerőse: kalapja barna és lyukas, nadrágja rojtos, inge szennyes. Cipője nincsen. Mellette pálcika. Az emberek megnézik és mérgelődnek, mert hogy az útjukban ül.  Néhányan, akik nem ismerik még, aprópénzt adnak neki. Egy óra múlva az utca végén rendőr fordul be. Sanyi feláll és odábbáll. Egy mellékutcában újra letelepszik. Így telt Jenő élete, melyet csak ritkán szakítottak meg büntetések,, amiket a rendőrség szabott reá, ha nem tért ki idejében a rendőr útjából és az bekísérte. Ilyenkor egy-két napot raboskodott, súrolta a rendőrségi épület lépcsőit, ette a rabkosztot, kalapot emelt az őrmesternek, amikor szabadon bocsátották és továbbállhatott. Közel a városhoz egy hegyoldali kunyhóban lakott. Esténként kiült a kunyhó elé a padra, citerázott és ha megfáradtak az ujjai, némán figyelt a völgyre, ahonnan a városi lárma hangfoszlányai hozzáj

Van egy városomban készült ingó faliórám, nincsen olyan aranyóra melyért odaadnám  úgy nézek rá, mintha ő is családtagom lenne,  mint  hűséges barátban, úgy megbízom benne.. Hatvanhárom éve hallom szelíd ketyegését,  éjjelenként számlálgatom bús altatózenéjét  most is úgy viselkedik, mintha gyermek lenne, tiszta hangú, egészséges; nem volt orvoskézben. Óra pajtás, hűtlen lettél,  nem követtél elütötted  a sok percet,  mégse öregedtél, amikor megismertelek vörös  volt a hajam ütéseid számolgatva lásd milyen lángtalan..  Szürke vagyok, hajlott hátú alig látlak  mintha messze mentél volna, nem is hallak  érzem, hogy  nekem nem akarsz  ketyegni  s két fényes csavarodat más fogja felhúzni. Arra kérlek, az utolsót üsd el a részemre, több fájdalom már úgy sem fér szívembe elapadhatod   valahára könnyeim folyását ha hallom a fülembe az órám kotyogását[W.B.]..  ,

Én olyan vagyok, mint minden ember. laza láncszem, egy por s egy őrület, egy fény, egy árnyék, egy céltalan jel egy hidegség, egy forró hevület. Én olyan vagyok, mint minden ember. csak mint bódult távolabb nézhetek, de börtön őrei vigyáznak rám egyre így ők sem élnek, - én sem élhetek. Nyomon követnek, mint egy árnyék bujdosok előlük s bomlik életem, támpontot keresek felettem az   űrben nagy  üresség marad a kezemben. Néha elfelejtek mindent mi szép, halvány színét virágos rózsa fának elfelejtetem mézét minden csóknak s a kerteket, hol lepkék szállanak. Ijedt lelkemben meg  durva óriások mázsás kövekkel bábbal gurigáznak, kövek előtt: hervadnak a virágok, kövek nyomán: csöndje kalitkámnak. Menekül tőlem hajnal és az alkony mosolya dalnak, lágy, zengő, muzsika, hiába küldöm óhajom fénybe, csókba, könnyek között mindig a holdba téved..

Az örök szimfónia sosem hal meg belőle tisztulnak meg édes érzelmek dallamos mementója lesz a létnek hullámzik lelkedben a végtelenbe.    Az örök szerelem sosem hal meg kígyó módra csúszik körülötted átöleli forrón , végzetesen tested lángot kebelez be sajgó szívedbe . És csalfán szorítja kelepcébe , míg szíved a torkodban édeleg halkuló zeneszó simogat éjjelben a hegedű vonója visít melledben. Oly bánat ül szívedben sokszor búsan hallgatod a zenét annyiszor vértelen ajkadon csüng a kérdés feleletnek igaz helye a megértés. És várod lágyan a Bach szimfóniát körülötted hangjegyek hullámzanak térdepelve keresed elvesztett álmod, hegedűszó simogatja sok csalódásod. [W.B.]

A szélvihar elvitte színes kendőm, kapkodok utána ,de hasztalan a vihar mutatja az eltelt időm, a dús felhőkön sötét vigaszban repül elnémult vágyam. Fordul kedvem ,ahogy engedik úgy látom minden elj ö het még, szőkeségemet ellepi verejték álmaim,mint a csillagtalan ég, felettem pipacs lengedez. Büszke testtartásom szenvedése  láthatatlan lett a csönd jelmezén és nem tudom, már nem izgulok, nem érzem , hogy világgal forgok csak csöndben hallgatok. Megértem az alkonyt-rövid napok hosszú éjszakai merengések, kedvemben örök zenét zengnek dús emlékek kínálják magukat álomittas ,mámorok. Oly részeg leszek, mindent kékben  hol pirosban látok,és leheletem aranybarna álom a rövidke napban,  mi igazi tisztasága csillag életemnek az mind  érintetlen. Nagy úr lett semmim a létében,  üres perceimet örülten élvezem, nincs dolgom semmire,csak merítem ingyen a vizet kezeimmel és szippantok nagyokat a levegőben. Hagyom