Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Ne ítéld el az ősi igazságot tudnod kellene az elejét ne hallgasd az érdes hangot csak a szépségek énekét. Oly értelmetlen néha minden hosszú éjek romantikája bennem ölelem mi elérhetetlen búcsúnál te vagy prédája. A hódító te vagy én a hódítás elérted buja szándékod, néha a Hold sem oly romantikás de éjszaka felém ragyog. A Sóhajok Hídján megállhatunk  itt lassulnak a ladikok, vadul tomboló harc a hatalmunk elárasztjuk a világot. S az ellentétetek ősi követelésén lelkünk test és érvek ideje magába foglalja édes perceinket az élet szelíd ösztönét.

Az égperem megint megéled, hol tegnap hirtelen elfakult a nap, és torz testéből a barna éjnek hajnal-vércseppek csurrantak. Az álom meglapulva jár még a részeg világ fájó  lényegén, de már eltűnt a holdas árnyék  a csillagtábor szürkén égén. Háromszor is, vagy többször is tán a dombvidéken, mi nem -magas, rikolt, hangját ércezve tisztán, rikolt egy cinikus  ébredő kakas. A pír, ami a szóra lesve-lesel szétömlik, mint a drága friss tej, s a hajnal rózsaszínű könnyén fényt áraszt minden csöppke hely. A lassan, lustán ébredő világot betölti a kakas  érces hangja és minden éled, mintha áldott remény bimbót fakasztana.                                   S az ember felfigyel a reggelben s megkérdi titkon egy- a mást: a kakas szó vajon  ma mit jelentsen, Megváltást-e vagy titkos  árulást ?

Bizonyos kor után ,ha visszanézek csillogó porban fekete szilánkok, nem hiszem el hogy végig mentem kezem arcomhoz kapom,szégyellem. Szívem újra dobban, de látszatra rossz szemem fura módon csodálja, íjúságom másfele ment,pusztulva és én csak állok, csillagport bámulva . Mert elmaradt az igazság, a rajongás, szürke ruhát öltött magányom rajtam de az időm lejárt. csak egyre apad, bár még virul előttem egy régi nász. Új világba lépek ,nincs kiút,szomjazom, hol lassabban járnak emberek, vonatok, de közben hány zarándokút hány határ, határozza meg lázasan fájó panaszom. . Nem lesz lobogó villám szememben elhagyom sorra a megunt szerelmet engem csak ösztönök korbácsa kerget felhők mögül még kisüt a nap ,melege. [W.B.]

Într-o noapte mergeam singură în pădure am auzit muzică ciudată care m- a condus la o lumin ă   strălucitoare, în timp ce priveam dar toate s-au îndepărtat cum m-am apropiat.  Pădurea era plină de mirosul primăverii iarna, pe de altă parte, era limpede peste tot luna strălucea strălucitor si-un liliac ciudat s-a apropiat cu aripa lui, și mi- a șoptit: Aici nu departe există o lunc ă fermecat ă unde pe un ring legendar se inv â rte un dans dacă închizi ochii, mintea ta se va deschide și vălul dispare și vei vedea toate lucrurile. Vino și inv â rt ă -te si tu dansul zânelori. intr-un cerc magic, intr-un inel fermecat vei dori să rămâi acolo pentru totdeauna iar peisajul mai frumos dec â t prim ă vara. Când am închis ochii, o lumină vibra întreaga mea amintire a dispărut încet, am v ă zut doar inele de ciuperci roșii și albe, și zeci de mii de zâne inv â rt â nd dansul. Cei care ne vor căuta, usor ne vor găsi poat ă s ă vad ă urme ce am lăsat în urmă,

Egy ember ül a város közepén, a járdán és játszadozik a markába fogott aprópénzzel. Ez az ember Jenő a rendőrök, a gyerekek és a felnőtt emberek ismerőse: kalapja barna és lyukas, nadrágja rojtos, inge szennyes. Cipője nincsen. Mellette pálcika. Az emberek megnézik és mérgelődnek, mert hogy az útjukban ül.  Néhányan, akik nem ismerik még, aprópénzt adnak neki. Egy óra múlva az utca végén rendőr fordul be. Sanyi feláll és odábbáll. Egy mellékutcában újra letelepszik. Így telt Jenő élete, melyet csak ritkán szakítottak meg büntetések,, amiket a rendőrség szabott reá, ha nem tért ki idejében a rendőr útjából és az bekísérte. Ilyenkor egy-két napot raboskodott, súrolta a rendőrségi épület lépcsőit, ette a rabkosztot, kalapot emelt az őrmesternek, amikor szabadon bocsátották és továbbállhatott. Közel a városhoz egy hegyoldali kunyhóban lakott. Esténként kiült a kunyhó elé a padra, citerázott és ha megfáradtak az ujjai, némán figyelt a völgyre, ahonnan a városi lárma hangfoszlányai hozzáj

Van egy városomban készült ingó faliórám, nincsen olyan aranyóra melyért odaadnám  úgy nézek rá, mintha ő is családtagom lenne,  mint  hűséges barátban, úgy megbízom benne.. Hatvanhárom éve hallom szelíd ketyegését,  éjjelenként számlálgatom bús altatózenéjét  most is úgy viselkedik, mintha gyermek lenne, tiszta hangú, egészséges; nem volt orvoskézben. Óra pajtás, hűtlen lettél,  nem követtél elütötted  a sok percet,  mégse öregedtél, amikor megismertelek vörös  volt a hajam ütéseid számolgatva lásd milyen lángtalan..  Szürke vagyok, hajlott hátú alig látlak  mintha messze mentél volna, nem is hallak  érzem, hogy  nekem nem akarsz  ketyegni  s két fényes csavarodat más fogja felhúzni. Arra kérlek, az utolsót üsd el a részemre, több fájdalom már úgy sem fér szívembe elapadhatod   valahára könnyeim folyását ha hallom a fülembe az órám kotyogását[W.B.]..  ,