Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Karjaidba vetettem magamat, tégy velem , amit akarsz megszállt a titkos akarat nem húztam határvonalat. Testemből  építetted fel magad most  tudom milyen sokat érsz, gondoltam, ha, befogadsz még mindig jobb  a semminél. Lettél volna bölcs,  kegyetlenebb, megfáztam volna nélküled, de befogattad könnyű  testemet s én csak erre emlékezem. De máshol fekszem  ágyad helyett, miért tetted ezt én velem? Zsibog a testem, fájó fény dereng s úgy  zokogok meztelen. Létezhetsz még, mert léteztél szerethetsz még mert szerettél befogadtál, de sok voltam neked lángoló szívvel  megégettelek.. Azért,ha   néha szenvedek is én, panaszra nem nyitom föl ajkamat, vigaszt  találok ajándék kereszten amit t ő led kaptam bizodalmamért..

Kezem a sötétben kezedhez   ér, miért remegsz , kedvesem? Kezed után nyúlok. Most oly közel vagyunk egymáshoz, mint a egykoron fejed ölembe hajtottad a f űben. Butaság   ez a kép, de látod a mások csókja, hogy felgyújtotta benned, bennem, bennünk, rekedt hangú hallgatókba, az apró, szikrázó   tüzeket, a behamuzott vágyakat milyen finom remegésbe oldotta fel a szombat délután pilledt melegséget. Kedvesem, kedvesem, hallod? Érzed? Hogy zúg, hogy zúg itt fölöttünk, messze a képtől, messze a földtől, messze a téltől, benne van a nyár, meg , a gyep meleg szaga, megejtett nyárfák zokogása, lágy cirógatásod, forró ölelésem, kedves kergetőzés a réten, minden, minden, csak nem ez a hely, csak nem ez a kép, ez a félezer monoton embersereg, ez a gyilkos vaskerék, amiben kesergünk. Remegsz édesem? Remegek én is. Csukd be szemed, bújj hozzám   közelebb álmodj, álmodj te is, álmodd ezt a zenét, aki dalol, dalol, dalol itt mellettünk, messze van

Táncosnő  akartam lenni- végzetes, szerelmes szenvedéllyel elejtsem ifjú testem s lelkem éji érzelmét eltáncoljam a színpadon kecsesen. De más lettem : fergeteges idők sötét sodrában, fehér falak között kerestem az élet biztonságos arcát csókjaimmal, nevetésed igéző titkát. Sok magammal úsztam titkok vizén szívem szivacsként szívta belém, hatalmasra nőtt, aránytalanná lett, de szerelmes  kézzel intettem neked. Míg kezem turkált  vér és hús felett fejem lüktetett akár a sárkány szíve feltűntél, s az orvostan tudományán átragyogtál nevetve mintegy bálvány. Mert nemcsak ott vártalak tégedet minden Kor s ember álmai távlatán feltűnsz most is bús évek ajánlatán átragyogsz  most is arcod mosolyán.

A Trébely-szölőből- valaha egy ideszakadt francia vincellér trés belle-nek mondta - erős mustszag áradt, mikor megindult a Klastrom-utcán lefelé a gyászmenet. Marosvásárhelyen történik! A Trébelyben voltak a gyümölcsösök,  szőlős ö k  a módosabb embereknek egy régebbi időben. A Klastrom utca neve ,az új korszakban már :Mihai Viteazul utca néven szerepel,mint annyi más utcák,atvedlettek ismeretlen hosok vagy tolvajok neve  után. Mihai Viteazul-Vitéz Mihály Havasalföld fejedelme az 1600  években. Vitéz Mihály a legtöbb forrás szerint  1558 -ban született egy kocsmárosnő törvénytelen gyermekeként, ismeretlen apától.Valahogy mégis fejedelem lett csak nem értem miért adtak  utcanevet a mi városunkban ,amikor más városban született es lakott avagy uralkodott.. Egy olyan korszakról írók ,amir ő l sokat hallottam es gyerekkoromban én magam is jártam a Trébely tet ő n, egy nagyon jó barátn ő m apjának ott volt a  gyümölcsöskertje,a néhai Egey Endre bácsinak.       A verőfényben Miklós sz

Mindig állítom-ringott örökké a világ hajunk selymén maga a haj csigák vállán tündökölt , füstben szálldogált a gyermekek nevetése ami zongorált  . Néha felriadok egy -egy éjszakán foxtrottot énekel vígan, nagymamám hallgatom kedvvel,füst ,zongoraszó , tündököltek esték a nyári éjszakán.. Majd jöttek körülöttem zavart lépések eltűntek esték, egyre azon tűnődök hogy elnémultak a füstös jókedvek még búcsúra sem nyújtották kezüket. Úgy elszálltak az évek és a kedvek, mind ritkábban hallszik zongora ének tavaszi szél száll lázasan közöttünk nagyi foxtrottját hallom egyre mögötte.. És megtanultam az örök törvényeket a vihar mindig arat ,szelet vet ,esőt ver megtanultam hogy a hit néha kitaszít csak a szeretet, mi sohasem vakít.[W.B. ]

Élet egy rohadt könnycseppben boldogságom lánca sok résekkel, fájlalom azokat kik elengedtek, ma szeretem kik fogják kezem. Ma egy kereszt nőtt ki belőlem a vak boldogság szent keresztje, sors nélküli világban kell élnem nehezékem más lánccal keverve. Szerencsekockát vakon perdítek, de nem lesz semmi nyereségem a magányon túl ahol áll keresztem csak te vagy nekem kivel hevertem. Most látom, hogy a kereszt mellett láncszemek kötnek össze szíveket, zavart ködben úszik minden láng de messzeségben a szemem meglát. Csak az ismeri tested, ki tüzet ölelt szerencsekockád megismerte testem, boldog életemet szebben megépíted széthullt láncokban keresd bűneimet.[W.B.]