Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Várlak,  sírva  kérlek,  sóhajtva  kereslek de  te  nem  jössz  vissza, könnyűjét  a  párna  síró  két  szememnek szaporán  felissza. Néha-néha  álmom  előmbe  hoz  téged  a  te  holló  hajad,  szép,eros ferfi    képed s mig  lelki  szememmel  arcodatt  nézem az  álmom  lefesti. S  lelkemet  a  bánat  lassan  elepeszti a  fájdalom  terhe  összetör  egészen várlak,  sírva  kérlek,  sóhajtva  kereslek de  te  nem  jössz  vissza, ,   .  .

 Az  emlékek,  mik  réges rég  pihennek, feltámadnak  néha,  szent  éjszakákon,                    elottem  megjelenik   tested ,  arcod és  ajkad   bűnös  csókjaira   rég vágyom. Ilyenkor  talalkozunk  nalad .  Úgy  suhanok szobádba  halkan, mint a Hold   sugara úgy  érzem  akkor,  mintha   velem  volnál, s  enyém  lennél  egy  röpke  éjszakára .Karom,   szeles vállad  fóróságát   érzi ajkad   tüzétől  részegül  a  szám, szakállad   csiklandja   arcom   a  nászi  kéjtől ízzik  a  lég  a  bús  legényszobán. De holnap? Jön  az  ébredés.     A  mámor kiszáll agyamból minden ami csak álom az   első  hajnali  sugár  almodó  gőze siet  hogy álmaim  gazdag  seregét  legyőzze.

 El szeretnék menni messze, távol innen hívogat a Semmi, halkan elringató,        puha dús ölében jól esnék pihenni   Itt szeretném hagyni mindazt, ami bántott, amit elszenvedtem ami ellen gőgös, dacos akarattal hasztalan küzdöttem.     Megragadt az élet durva, fagyos kézzel letarolta lelkem, nincs már mire várni nincs már miért élni most már megértettem.   Meghajtom a fejem  így volt ez megírva. jól van így is minden csak egy vágyam él még égető, sóvárgó, hadd mehessek innen.

  Sűrűn hulli a fák levele a földd száraz lombbal tele hideg őszi szél fuvallata teregeti jobbra-balra.   Szomorú szívvel nézek szét mintha az én ágyam vetnék s a zúgó szél altatoja m intha csak énnekem szólna!   Pedig nem is volna rossz tán mély álom nak szállni most rám s szép csendesen, ahogy éltem, elpihenni észrevétlen   És hogy oa lent ne fájjon e világból távozásom  nem álm odni semmi másról, csak m ind e bús lom bhullásról. 

 Az  újesztendőt  hadd  köszöntsem amely  elvan  rendelve  bölcsen .amely  csupa  rem ény,  ígéret, mitol   szívünk  is  újra   éled .Ámbárr,  ha  jól  diktálja   elmém,  jobb  volna   meg  sem  énekelném én  m ár  megértem   jó   néhányat,  támadtak  bennem  balga  vágyak. Hogy  lenne  jobbb ?  Hogy  boldogulva régi  kedvem  megjönne  újra lelkem   képzelme  játszadozva, a  révpartot elémbe  bízta. És  elringattak   édes  álmok  o, hogy valóra egy sem vállott, ezért  nem  bízom  én  az  „ Új-ban  sok  régítől   sokat  tanultam. S   ím ,  mégis,  mégis,  üdvözöllek új  újesztendő ! miként   a  bölcsek, kik   tűrve  várnak  és  remélnek míg tart  e gyötrő  ,foldi   élet s  száz  csalódással  nem  törődve, bízva  néznek  az  eljövőbe!

 Nem  az  a  kitörő,  zokogó  jaj, nem  az  a  hangos,  szívtépő  sóhaj, nem  az  a  kihívó,  dacos  bánat, melyet  hírül  adsz  a  világnak és  nem  az,  mely  könyet  csal  a  szembe s  megfürdeti  párnád    reggelre. De  az,  midőn  már  nincsen  könyed, midőn   már  kisírtad  a  bús  lelked az  igazi  bánat,  a  fájdalom nem   ott  van  a  rezgő  szem pillákon. Fájdalom   az,  midőn  a  virágos,dalos  tavaszt szomoru   ősznek  látod, midőn  a  múlt  sem   vigasztal  téged s a jövendőbe már  nincs  reményed, de  nem  sírsz,  nem  zokogsz  szüntelenül, a  bánat  a  szíved  méhében  ül.     Nem  röpke  pillanat  fájdalma   ez mely  gyorsan  elrepül,  s  nyoma  sem  lesz. az  igazi  szívtépő  fájdalom   nem  pille  szárnyú,  illanó  álom nem  a  konyeknek  zokogó  folyása de  a  szívnek  hangtalan  sírása.    .         Örök  nyomot  hagyó  kénytelen  bánat  amelyet  nem  adsz  hírül  a  vilagnak csak  te  tudod,  egyedül  te  érzed, midőn  temetsz  egy-egy  szép emléket

 Lappanganak   bús  árnyékok  közöttünk közeleg  felénk  az  alkonyat  talán   napunk  kihunyt  már.   Ott  fekszik  halottan biborkárpitos  nagy  ravatalán. Utolsó  csókja  ott  ég  a   levélen s  szemedben,   melynek  fénye  oly  hideg búcsúzni  készülsz,   itt  hagysz  árván  engem s  boldogságom  magaddal  elviszed. Suttog  fülembe  az  esti  szél  lágyan, lelkemre  néma  fájdalom   feküdt tudom,   ha  engem   el  fogsz   hagyni  egyszer, keresni  foglak   téged  mindenütt Neved  sóhajtom   majd  az  éjszakába, s  nyomát  lábadnak  sírva  keresem. Miert kellett  mondd,  ez alkonyt megérnünk férfia    büszke  ember,   én  szerelmesem