Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 ent  a  száraz  lombok  között Kitéve  a  zord  szélvésznek, Hóval  lepve  szomorkodik egy elhagyott madárfészek. .Kis  lakója,  mely  dalával Bezengé  az  egész  tájat ,ki  tudja  m ost,  vándorútján messzi  Délen  merre  járhat. Úgy  elnézem   azt  az  árva madárfészket   hóval  fedve S  nem  tudom miert  de szívemnek szomorura fordul kedve. S  a  koltokre  gondolok  én, kiknek mar a lantja nemák    nincsen   többé  a  szívükben zengő  madár:  szép  poéma Miert hallgatnak ki mondhatna mily sorsvihar milyen banat ö lte   ki  a  meleg  szívből a z  ott  alvó  szép  n ó tá k a t? A  szív,  m it  a  dal  elhagyott ,h óval  lepett  m a d á rfészek csakhogy  ennek lesz meg tavasz   ,annak pedig vegkepp tel lett.

Hallod  az  éjszakát,  mely részegen  zúg  odakint?  Te  mégis  nyitott   szemekkel  feküdsz  ebben   a félelmes  egyedüliségben  itt,  s  oly  idegesen  beszélsz magaddal,  mint  az  ismeretlen  támadótól  remegő  vándor a korom   éjszakában,  ki  folyton  visszanéz  s  közben dalra  gyújtja  torkát  magabiztató  nyugalomm al. .Érzed,  furcsa  éjszaka  ez.  Szived  dobbanásában  már a  bútorok  s  falak  neszét  véled  hallani  s  egyre türelmetlenebb  izgalommal  csak  azt  várod,  hogy megszorítsa  valaki  a  kilincset  az  ajtón  és  aztán  betoppanjon  a  váratlan  idegen,   akinek láttán,  rémületedben,    megnémul ajkadon  azonnal a  szó. 

  Kacér leány a bomló tavasz, a perzselő nyár hűtlen asszony. Jön, hogy csókoljon, leszakasszon és kacagjon hideg ajakkal. * Lombja vesztett szomorú hittel az élettől már mit se várunk, talán szebb lesz majd a halálunk jóságosan behavaz a tél. * Késő napfény sápadt tündére. Imbolyog a néma ugaron megbocsátó, békés nyugalom költözik halkan a szívünkbe. * Halálos, fáradt mosoly az ősz s magyar virág az őszirózsa hervadt kertünk fehér lakosa, sírba hulló, örök szerelem. * Megáldjuk boldog áhítattal fölgyúlva még egy régi dalba. Lerogyunk a deres avarba, s betakarnak az őszirózsák. /Vilhelem Margaréta/ 4 Tóth Jánosné Ica, Márton Lajos és további 2 em ber 4 hozzászólás 1 megosztás Tetszik Hozzászólás Megosztás

 Fenyőfa, cserfa, nyárfa, tölgy Akác, juhar, Fogózzatok egymásba jól Jön a vihar!   Fogózzatok meg erdő fái Öleljétek most szorosabbra egymást Egy győzhetetlen szent testvériségbe Gyökér gyökérbe Gallyba gally! Életmentés e torz gabaly.     Erdők királya, ősi tölgy Alattad reng s lazul a föld. Gőgöd nem véd meg, büszke cser Kitép az orkán s elseper Ki csúcson állasz, örökzöld fenyő Vigyázz, fogózz, a csúcs veszélye nő S ha nem fogtál még tölgy s akác kezet Vigyázz, most nyújtsd ki millió kezed!   Fenyőfa, cserfa, nyárfa, tölgy Akác, juhar.Fogózzatok egymásba mind Jön a vihar!   Jön a vihar!Fekete-szárnyú fergeteg   Vigyázz!! Fogózz meg ember rengeteg.                                        

 Élet-tüzem nem  márvány kandallóban ég  el kint küszködik  esővel,  széllel .magában állja sorsa ostromát nem  tüzparádé szép rajzó roston  át. Ha  lankad  olykor hamva védi  csak de tapodásra sercen a parázs keserű  füstje  mérgesen  kicsap, szikrák sziszegnek, csupa tüzdarázs. De  hogyha  ködben  ember  tévelyeg  keresve enyhet, mentő fényjelet akkor fellángol, izzik igazán! Üj kedvet kap az ember vigaszán. Mégis csak így szép: nem  márványkandallóban ég  el, künt küszködik esővel, széllel. Magában állja sorsa ostromát ,nem  tüzparádé szép rajzú roston át

 Kacér  leány  a  bomló  tavasz ,A   perzselő  nyár  hűtlen  asszony. Jön,  hogy  csókoljon,  leszakasszon És  kacagjon  hideg  ajakkal. Lomb javesztett  szomorú  hittel A z  élettől  már  mitse  várunk .Talán  szebb  lesz  majd  a  halálunk, Jóságosán  behavaz  a  tél .Késő  napfény  sápadt  tündére Imbolyog  a  néma  ugaron .Megbocsátó,  békés  nyugalom Költözik  halkan  a  szivünkbe .Halálos,  fáradt  mosoly  az  ősz S  magyar  virág  az  őszirózsa .Hervadt  kertünk  fehér  lakosa, \Sírba  hulló,  örök  szerelem .Megáldjuk  boldog  áhítatta \l,Fölgyúlva  még  egy  régi  dalba. Lerogyunk  a  deres  avarba  \ —S betakarnak  az  őszirózsák

 Soha még úgy nem énekelt a múlt, úgy csillogott, úgy csábított az élet amelytől bolygó lábam messzi tévedt s felém ezernyi emlék karja nyúlt.   Soha még úgy nem énekelt a múlt, s láttam csalódást a jövőbe írva láttam magam roskadni híd korlátra s csengő dalom forró könnyekbe fúlt.   Soha még úgy nem énekelt a múlt mint amikor a végső hídra tértem, mint amikor a túlpartot elértem.   Soha még úgy nem énekelt a múlt, ám sorsintéző kar suhant felettem s a végső hídra tűzcsóvát vetettem.