Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Én meg   hiszek  Hiszek  a  mesébe, Napsugárba,    a  csillagos  égbe, Az  álomba,   Hiszek,hiszek,  a madár dalába A  virág  színébe,  illatába A ,Mennyországba ! Én  még  hiszek !Hiszek  a  regébe. Életadó,  örök  szerelembe Bízom,  hiszek 

 Szeretem az éjt a csendes  éjszakát, S  az  éj  sötétjét,  mert  nincsen  határ mely  kóbor  álmaimban  megakaszt, nincs  forma,  tér,  idő,  mely  utam  állja,  nincs  színzavar,  mert  nincsen  napsugár .Vak  viharmadárként,  mely  az  éjbe  száll,  melyik  csak  sejti,  merre  van  a  cél,  és  nem  pihenhet,  mert  nem  tudja  hol;  Úgy  szárnyal,  csapong,  kering  a  képzelet  míg csak  kifárad, — mig csak celt nem er

Végítélet Békés sötétséggé olvad az este, nem létező vágyakat sért az idő, a fájdalomnak és a szerelemnek éjszakája jön béna kegyeletnek. Nem láthatlak, ezért alázkodom, gyógyító szerelmen,kongnak harangok, sosem maradunk egyedül,bármikor messzeségből, közel hozzuk a távolt. Fél álmomban néha hallok egy szót, mint egy angyal, ki tékozolja napom tények s az órák hiányát elgondolom amit ígértünk örökre, ketten egykor. Békés sötétséggé olvad az este, hallottam régen is e súlyos csendet szobámban,meztelen lábbal járok bűvös árnyékok tánca egyformák. Amit tudunk az ,csak részlet,de sok kicsi akkor lesz egész,ha elolvasod megjelenünk már az első oldalon amik számunkra csak utolsó lapok. 

 Mint énekből – énekbe,úgy tekerem magam szerelmedbe és úgy sodortatom magam. Boldogan harcolok ha egy-egy szögleten rám ront a vad szél s birkózni kezd velem. Lépek mint egy részeg, kit egy ének visz aki köré a csókom egy régi nyárt igéz, nem állanék meg ha nézésemből csak hófedte hársfasor rügyezni merészelne. Lépegetek táncok gyanánt futó homokon, régen eltűnt lét felé s fel-fel sóhajtom egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát, két kezemen maradt szerelmed illatát.

 hirtelen megöregedett közöttünk kiélve szerelmünk, egy új hajnal árnyékán megőszült bennünk a lét, szívünk álmát szike vágta ketté, önszántából félbe, mint kettétörhető ezüst szív medál. megölelték egymást karjaink, de ajkunkra fagyott az isten áldjon, nem illet hozzánk, nehogy a szeretet másítson a mondatán egy szót, ami kacagtatná magát hiába érzem, nem volt hiábavaló próbálkozás. úgy éreztem magam mint egy idegen kávézó fogasán felejtett színtelen kabát, késő volt,sehol jel, halló, itt maradt valami az életedből,csak üres csészék zörögtek, te ott ültél a kávézóban mint egy idegen.

 A lelkemben minden gondolatom Fényesebb,melegebb,lüktetőbb,szebb Mint egy frissen kipergő tiszta könnycsepp.   És a papíron viszontlátva olyan mint kopott fakóra válva egy szegény,holt bágyadt lepke szárnya.

 Már felnyúlnék az élet aranyához hajszolt magam, aki eddig elárvult, buja szemmel a csillagokra bámul s nem közeledett máshoz, sem magához.   Becéz a nap, a sorsom már nem átkoz most kráteröble forrongón kitárult, égnek zúdítja mélye kincsét s a múlt élekkel térek meg a szeretett férfihoz   De a halál épp belemar karunkba láz surran be bíborló álmainkba míg kaput-nyitni tékozlunk erőt.   Mire meglátnám már a délelőtti vad csorda módra dübörög a munka és ott tipor el a kapu előtt.   Mire meglátnám már a délelőtti vad csorda módra dübörög a munka és ott tipor el a kapu előtt.