Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Szökkenj sugárba, tavaszi vers s bomoljatok ma, szép szavak, boldog életem zengő forrása csodakút, hús mámor-patak de csúnyán elárultalak.   Szökkenj sugárba, tavaszi vers! ragyogó gyöngyzápor pereg reám ó, újra kék az ég, és újra jön a napmeleg, ma nem rosszak az emberek.    Szökkenj sugárba, tavaszi vers! Zengj ma, zuhogj, áradj bomolj legyen e perc életre szóló győzedelmes, végső, komoly, Szállj vers, szakadj, áradj,omolj.   Megnyilatkoznak a csodák s egy szép hazugság romba hull szavak, rongyok pusztuljatok, közeleg egy pompás tündér lány s ó, nézd - virágok ezre hull.   Ö, életem, a vágyva várt, életem, a megtagadott, szökkenj sugárba, büszke versem kit mégis ö küldött, adott kit mégis, meg nem tagadott.   Szökkenj sugárba, büszke vers! Ó, örök vágy és szomjúság, sikolts, mit bánom ki hallja, bomolva vívjad meg ma harcod életem, sorsom,legyen Ifjúság.

 Te voltál a hibás. Te hát! Ha mondom, nagyon hibás! Te is tudod! Azért folyton uralkodsz velem, kis bolondom Ugyan ne sírj már! Ez semmit sem ér.   Idd a teád. És vége! Két órája  vitatkozunk, veszekszünk már. Tehát beszéljünk másról. Idd meg a teát! Megyek, ha sírsz! De nem hat a szó rája!   Mit mondtam én neked? Hogy, fáj a lelked? jó, én voltam a hibás nagyon, nohát töröld meg a szemed.Igen szeretlek! Hiszen tudod. Ne sírj, a Krisztusát!   Mit? Megbántottalak. Hozzád sem értem Hát hol bibis ? Ölelj meg s vége lesz Na. Nem haragszol már? Akkor miért nem békülsz ki? A teád, igyál. Szeretsz?   De igazán ? A puderes pamacs hol ? Itt a zsebkendőm: a tied az nedves. Kérem mit óhajt még?... Habot parancsol? Tejet talán ? Tessék. Hát látod, kedves,   bár ordítok, mindig én engedek, vörösre sírtad a szemed. Az égre, mosolyogj már. Hú! De csúnya lettél egy-kettő. Megcsókolni! így. Na. Végre.

 Mikor az est tüze pereg, Fáradt fejem lehajtom Mikor mindenki szendereg zörgetnek kinn az ajtón   Álmom elol, nincs több titok Riadva ébredek fel Felöltözöm, ajtót nyitok Vak, téveteg kezekkel.   Vár rám egy furcsa árny-alak És igy szól siri hangon: Húszezer évig vártalak, Nincs nótám, a tilinkon   Tilinkóm régen elrepedt, Nem volt, ki mást faragjon Szivem a dal után epedt, S nem volt, mi nyugtot adjon.   Pásztor pajtásom jöjj velem A nap mindjárt feltámad A tóparton sok nád terem ,Faragd meg furulyámat   .És szólok én: — Kövér gyepen Sok szép nimfát oroztunk .Egy bűnös Bacchus ünnepen Szilaj kedvvel boroztunk   .De aztán elhalt a berek, Borozni elfeledtem. Nimfát rabolni nem merek ,Mióta ember lettem.   Simára durvult két kezem, Sípot rég nem faragtam, Ha most faragok, vétkezem; Lelkemet rég eladtam.   Egykor ujjammal szaporán Kezeltem fuvolámat ,Most öblös hangú zongorán Csalok ki minden vágyat.   És felnyitom a zongorát, Harsány szonáta szárnyán Megülöm multam nagy torát ,Búsongva

 Öntudatom lelkébe nézek, mélázva sok kis, csillag lángon s mi ott lobog a szikrarajban, fény és árny, képpé babonázom.   Emlékerdőm gyűjtött rőzséjét ráhullatom, csak hadd zizegjen, pernyét szitáló lángok táncát még nem bámulták soha szebben.   Jó volna így megsemmisülni, mindent az örök tűznek tártan s az életet mássá igézni jövőt-váró főnix-halálban.

  Két nap között egy perc egy vég, és vágyam újra felég két este közt egy sugár, lázasan jár, gyötörten ringva ha nem vagy velem és csillog a csüggedő vágy remegnek, reszketnek a csábos érzelmek, reményt keltenek bennem, mert föld és ég mind egyben fuldokol, nem elég a szerelemben, mert minden varázsként szédül suhogva,ott bent ; míg kint, csak enyhe fuvallat lázong, mert úgy hagyja el szívedet a rettenthetetlen, a könyörtelen gyáva félelem, mint ahogy a felhők gyűlnek a sötétre festett égen, lázongva, felszabadultan elszállnak , zsonganak a víg szabadban, úgy mérik a szívet, szóval, a tekintettel,s örök vággyal, és egymásba olvadnak,mint egy csöpp halk varázslat. [W.B.] Vilhelem Margareta

  S amikor a hold kapuját nyitja, az éj ragyogásában felcsigázott szerelmed lángja megremeg ostobán, s megalázott tört szavaiddal keresel feleletet. Kitárt testedben harang szóra megdobban szived és nem tudod letagadni soha hogy szerettél, akkor is ott a hold nyitányában a pöre ég alatt. Csak az imádat mi elhamvasztaná testedet bennem, vérző sebeim s tilalmak titkai fölött keresnem kéne, a boldogság és halk gyönyör között a kérdést varázs szóra. S én szerettem saját vétkemet vad őrületemben, képzeletemben veszve volt minden az ész képtelen felfogni értelmetlenül a lehetetlent, mi benned ragyogott. És álltunk a nyílt ég karimája alatt bíborvörös vakságban bocsásd meg nekem tévelygésemet az éji hang zajában , felelet nélkül maradt örült kérdésem örökre, érthetetlen számodra .

Látod vagy nem látod hallod vagy nem hallod a zene neked szól hozzád könyörög egy végben. Mert te vagy a reggelem mely kinyitja szemem te vagy az éj, mit szemem nem unt meg. Mert te vagy az átkom mit büszkén hordok a szó mi feloldja nyelvem a tett mit hibázok. Te vagy a lángoló nyaram a fagynak idején te vagy útirányom ha eltévednék a valóságon. És gyémántom vagy a sok arany virág között lepke szárnyon hiúságom éke a süppedő ingoványon. Te vagy a törvényem mely megvétózza lelkem kardokon csillogó fények   mik világítanak nékem .