Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Az én virágaim- a könyvek. Télen szoktak leginkább illatozni s így télikerté szélesült a házam Kezembe veszem mindegyjét anyáson  s néha úgy jő, hogy csöndesen köszönjek.   A z én virágaim örökké nyitnak És mindeniknek más az illata, a színe más  néhányat kikezdett a sárgulás a többinél még foltja sincs a koloritnak.   Az én virágaim - a könyvek Szépen megbújnak mind a barna polcon s kacagnak, hogyha új könyv jő közéjük nem állom meg, hogy ne örüljek vélük  s akkor úgy jő, hogy csöndesen köszönjek.

 Óh  én  vagyok  az  örök  Ember Bennem  nyilalik  minden  fájdalom Minden  tüske  csak  engemet  ver S  az  Elet  súlya  nyugszik  vállamon Óh  én  vagyok  az  égbenyuló  kérdés. Az  égostromló  nagy  „M iért?“ Sorsom  csupán  a  gond  s  a  messzenézés S  a  bánat,  mely  meg-meg  kisért Óh  én  nem  vagyok  az  örök  Fogadás Mely  tagadja  az  élet  Istenét S  kit  mikor  sorsa  le,  porig  aláz Megtörve  hajtja  földig,  bús fejét. Óh  én  vagyok  a  sárból gyúrt  Gyarlóság Ki  önmagával  örök  harcban  áll S  kiben  a  jóra  volna  hajlandóság De  mikor  tenne,  érzi,  hogy  csak sár. De  én  vagyok  az  örök  Bűnbocsánat Szivárványhid  a  felhős  ég  ivén, Hot  a  Boldogság  új  életre  támad S  a  bűnös  lélek csendben elpihen.

 Fiam majd egyszer erre jön Itt hullnak rá is a halott levelek S egy bús felhő vágtat el feje felett   .A nap bágyadtan mosolyog És kérdi tőle: Mond, erre mi hozott? S ő majd szótlanul int neki: Nézd csak. Itt járt ma mindenki   A fiam mellett megy majd egy barna nő Ez illik hozzá, hisz olyan szőke ő Leülnek majd a rács mögé S virágát tesznek a domb fölé.   S míg kéz a kézben ülnek ott Halott szívem csak mosolyog És fiam kérdi: Nem fázol-é meg kedvesem  S megsimogatja szép arcát kedvesen.   Párja kebléről, míg szép szemével feleli Menjünk talán  Búcsúzóul egy piros rózsát küld nekem. Mennek és fiam felsóhajt: Szegény apám !

 Nem kék, nem szürke, se nem fekete még szempilla sem veszi körül. Könnye nincsen mikor bánatos mosolya nincs; amikor örül.   De a végtelenbe bele lát múltba momentumokat szemlél a közeibe soha nem tekint Csak, ha a múlt nagyon muzsikál.   Lehet a szív is nagyon dalos Mosolya nincs amikor örül s könnye sincsen mikor bánatos.

A kertbe most kisfiam halkan lépjünk hogy rózsaszín álma a barackfáknak fel ne riadjon, amint belépünk.   Add a kezedet, jaj, le ne tépjed egy gyümölcs ígérő pici virágot mohó kacsodra majd én is vigyázok.   Hallgasd csak, mily édesen döngicsélnek mézgyűjtő kedvvel a karcsú kis méhek lám ők is itt vannak, ők is élnek.   Amott egy ágon egész elámult füttyös jókedvében egy kicsi cinke barna a kabátja, sárga az inge,     de nézd csak, szalag van egyik lábán, ez a mi cinkénk ,amelyik a télen bekocogtatott az ablaktáblán.             

Nyár.  Fojtó,  gyújtó,  szerelem  nyara tikkasztó  hőség,  enyhe,  holdas  éj, ezer  emléket  rázintott  elém napszóra szerelmes idők újra felépítésere. En mar voltam szeretve gorcsosen kik atvirasztottak velem sok ejszakat de a vagy forrosaga meg nem kivant mint engem az imadott varázsvilág.   Tunder volt ket labon szarnya atlatszo szerettem volna naphosszat osszebujva simitani szarnyait fenyesre sikalva s valtig erositeni hogy nem volt senki mas.   O fedezett fel maganak maga oromere s bizalomal valalta maga beteljesedesere s, ha megtudnam fogni ujbol a kezet meghalnek a csokjaert egyetlen estere   Es mai is szeretem utolso veremmel mit barmikot neki adnek felepulesere de sorsunk nagy tekercs szavak intelme ennyi volt ,ezt szeresd kozos épülésre. Nyár.  Fojtó,  gyújtó,  szerelem  nyara tikkasztó  hőség,  enyhe,  holdas  éj, ezer  emléket  rázintott  elém napszóra szerelmes idők újra épülésének. Ő fedezett fel magának maga örömére s bizakodval válalt a maga szerelmére lelkem  fürdött 

 Lantos  barátom  lant  van  a  kezében Az ég  felé  száll  penna-szárnyasan Lágy  hangjának  nincsen  semmi  éle Csak  szeme  lobog  büszkén,  lázasan. A  szenny,  mocsok  elmerül  alatta. Óh  kék-magasban  evezni  be  jó ! Vad  szél  cibálja, s lobog  a  haja, Az  arca  ég,  csak  mentéje  fakó. Ég  és  föld  között  elhal  a  harang. Utána  rikolt  egy  pokoli  hang, Öcsém,  még  messze  a  csillagos  ég. Hogy  letekint  szédítő  a  mélység. Visszakiált,  bátran  száll  a  hangja Büszkén  kiált:  „Sic  itnr  ad  astra!