Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Állok tornácodon Derült az éj.  Fölémhajlik a virágos fa ága. Állok a virágos lomb árnyékába Kertben a fákat lengeti a szél   .Ablakodon át nézek a szobádba .Arcodra rászitál a lámpafény. Hajadnál babrálsz fáradtan, szegény ,Zizzenve hull hajad aranyhulláma   Csodás vállad két halmára leontod  S kibontva mellénykéd — kebledre csordul .Lassan felállasz s lámpádat eloltod   Túl ágakon fenn csillag fénye rezdül, De a szemem már vak homályba fordul ;A hold se lát az üvegen keresztü

 Felém lebegnek röpke árnyak Mezőiről egy szebb világnak Hol illatoznak szegfűk , rózsák Méhek a hímport zsongva hordják.   Bársonyos zöld gyep vetett ágya És pásztor síp a lelkem vágya A szellő szárnyán hársfa illat S az akácfa álomba ringat.   Kakukkmadár szól a pagonyban Lesem a hangját félve, szótlan, Meddig élek, az évek számát S szövöm az élet boldog álmát.   Akiért szívem folyton dobban Nem szeret e mást izzóbban?  Ki képét hordja a szívében S álmod-e rólam alva, ébren?   Ereszti-e nevem a szélnek, Ha ujjai bokrétát fuznek. Ki az a boldog, kire gondol, Keble ha szerelemben tombol.   Emlékeim múlt messzeségben, Mint a felhők a kéklő égen Egymást követve tova szállnak Akárcsak régi röpke árnyak.

 Júlia!  te most  a  m agányos  esték lila gyotrelmeben  lesed  a  kapunkat, mikor   lép  be  rajta  ismerős  dobbanással a  férfi  lába,  aki  megtaposott . G yermekünk  arcát  fogod  kezeidbe s  úgy  szédülsz  bele  két  csillagszemébe, mintt  tántorgó  éji  jel, am  egy  messzi-holtvilág   testéből, szikrázva  kiszakadt  és  a  nekem   szánt  csókod  az  ő  arcára sutod  Estenden  letérdelsz  az  irgalom -fából  faragott Istenfi  előtt  és  úgy  rebegsz  halkan: Uram ,  ne  haragudj  az  emberre,  aki  az  én uram ,    mert  ő  a  viharral  jár ,a  tűzzel  játszik  s  nekem   lobogó  szavakat  mond,  ha  fölgyullad és  a  nekem   szánt  csókod  az  ő  arcára sutod  Estenden  letérdelsz  az  irgalom -fából  faragott Istenfi  előtt  és  úgy  rebegsz  halkan:  

 Miért tetted ezt Uram velem hogy ily kényes holmit, hófehér lelkem adtad útravalóul nekem.   Kényes jószág, utamban van csak,az emberek ütik, tépik és hogy fáj-e, sohse kérdik.   Én a végső elszámolásnál Makulátlan szeretném tenni eléd De nagy-nagy a küzdés-ár ezért.   Vagy hagyjam talán nem bánón hogy a Te szent ajándékod az élet szürke gőzétől foltot kapjon.   Engedd Uram kis szolgálódnak És ne sújts súlyos haraggal, hogy e drága terhet, szegre akassz

 De furcsa így unalmas délután Tudni jól, hogy mit sem hoz az élet S mégis csak vágyni az élet után Elhívott, meddő akarat vagyok.   Életbe dobtak bősz végzet-karok Elhullott álom, titkos, kósza cél, Ember, ki él, de nem tudja miért Én minden örömöt csak félig éltem.   S míg fél szemem a perc titkába mélyed A másik fél már kereste a Véget A minden dolgok végét megviselten. S csak a fél karom ölel örömmel.   A másik fél kétkedve megremeg S öröm-temetős, sírós félsz-el nézem hogy feketén a holnap hogy közeleg tudva hogy ezek az élettörvények.

  Szemeim  körül  finom  fátyol és  sejtelmesen  hio  a  távol. Álomszerűn  baktatok,  lépek, úgy  fáj  az  éo,  a  nap,  az  élet. Nem hív  a férfiak  szerelme, hideg  rózsa  nyíl  őszi  kertbe És  minden  eltemetve,  fujna, nem  kezdek  semmit  többé  újra. Néha  valaki:  megcsömörül, keoés  éri őt  az  örömbül.- Csak  bánat,  fájdalom  hull  rája és  verrel  pötíyözött kabatja. .Szemeim  körül  finom  fátyol és  sejtelmesen  hio a  távol .Álomszerűn  baktatok  lépek ,és  egyszer majd  uj  partra  érek .Hol  hiis,  kristályos  forrás  csobban és  megfürdök  majd  a  habokban. iKis  barikák  bégéinek  lágyan, mint  irva  van  a  bibliában. És  újra  látok  sok  bácsit,  nénit ,kik  alakom  szelíden  nézik. Végignézek  a  boldog  tájon  életruhámat eldobomm. Egyet  szelídet  visszaintek és visznek a szelek, elvisznek.      

 Vas izmú  ember  volt  minden  ős-apám, Földet  müveitek,  ez  volt  a  sorsuk Hitük  az  Isten,  szerelmük  a  föld .Ezért  hullt  annyit  vérük  s  a  könnyük ,Vérük  s  a  könnyük Az  ősök  hamva  régen  porladoz  már ,Az  anyafölddel  egy  lett  a  sorsuk. De  a  lelkűk  itt  él  miközöttünk, S  az  életükből  nőtt  fa  áll  ma  is E  fának  vagyok  én  is  új  hajtása, Szivemben  az  ő  vérük  dobog: Enyém / a  sorsuk  s  kemény  kenyerük A  megmaradt  földjük,  Hitük,  Istenük.