Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 És vannak hangok, melyek visszajönnek csodálatosan nagyra nőnek Néha nagyon, nagyon távol vannak mint elhangzott kongása egy régi harangnak.   És vannak hangok, melyek tovább csengenek, dallamok, melyek énekelnek. Mint egy érzékeny húr visszhangzott a lelkem Daloltak, csengtek a hangok bennem.   És vannak hangok,melyek elcsendültek s régi, különös búcsút küldtek. Utánuk furcsa vágy marad valamiért, mi soha nem teljesül és vágyunk, remélünk reménytelenül.   És vannak hangok, melyeket szeretünk, hangok, melyek kellenek nekünk. És néha a szívben, mint napon halk sóhaj egy elrejtett húr halkan megszólal frissen és erősen,mikor új Tavaszban madár dalol és várunk, mert jön, jön egy. új hang valahol.  

 Már nem fáj, már nem ég a létek ahogy ezelőtt régen égett már nem fáj már semmi sem ég.   És elgondolom, hogy pár nap múlva lihegve, fújva messze útra rohan a vonat énvelem    Az ablakon kis kendő leng ki és én a költő, én a senki szomorúan visszanézek.   talán még a szemem is hullat pár nehéz könnyet és a múltat nagy ködökbe tűnni látom.   És nem fáj és nem ég a lélek de a könnyek, a könnyek szépek és remegnek a szememen.   Csak egy régi remegő nóta lett olyan, mintha könnyes volna pedig már úgysem fáj sehol.

 Felhő arcon aranykendő lengett tetőről a fák érte nyúltak, acél szívvel elpihent az árnyék a víz sápadt ajakán.   Bárány-gyapjút bontott szét az égbolt néma csendből rám rivallt egy sas fenyő-ujjak ontották a tömjént míg imáját mormolta a hab.   Úgy hallgatott a havasi cserjés mintha mellét szentelt harmat nyomná madár szívből kibuggyant a hála s utat tört a végtelen felé.   Ott álltam nagy, barna sziklák mellett éreztem, hogy szívem hevül  áldozni jöttem, de nem volt erőm csak lelkem bomlott ezer kis ablakká, néztem az eget, felhőt, fákat lestem, ezüst habtól kértem dallamot titkát lestem a szürke arcú tónak s a szót, mit ajka mormogott a bárányok fellegekbe bújtak.   Villámszemük habokba karolt s míg nyakukról legördült a gyöngyszem a tó megsebzett, bús szívvel visszhangzott.

 Vágyom a vágyra  Vágyom az ajkak játékos szavára vágyom a szavak ritmus-zenéjére, vágyom a zene láng lobbanására és messzi szférákba üzenésére.   Vágyom a lélek csoda szépségére vágyam a szépség plasztikus formája vágyam a formák teljesedő harca vágyom a harcok nagy diadalára.   Vágyom az eszmék igaz értésére és az értelem bölcs igazságára s a létezők tökéletességére s vágyam, az örök tökéletes ember.   Vágyom ember erejére a hitben vágyom a hit beteljesülésére törvény-igazság testvériségére, és testvér-emberek szabadságára.   Vágyom a Napnak örök sugarára s a sugarak játékára a Holddal, vágyom a holdnak s száz bolygók titkára, ember természet harmóniájára.   S mindenre, ami elérhetetlen még, s vágyom emberöltök évszázadjaira évszázadok évezres gyűrűjére mert bennem a vágyak tűz kohója ég Vágyom a vágyért.

 Gyermekkorom sok furcsa árnnyal Halott kis álommal teli Két karikás, nagy csuda kék szem, Kis keskeny arc. Ez volt Jani.   Kék matrózing a vézna vállán Álla alatt a hegedű, A zengő, zúgó csodaszekrény Rajta négy húr, két S betű.   A parkban mindig alkonyat van, A tó nem is mozdul, inog A labdarózsák teliholdak És csillagok a jázminok   Én délutánként ott aludtam, Hol ágyaztak dús, vadmohák És Jani jött, és Jani surrant És pendült, sírt a szerenád.   Ahogy kisgyermekek zokognak Hogy fáj,és a szívünkbe szúr Oly furcsán, olyan fuldokolva Nagyon szabadon sírt a húr.   Hogy néha mint a zápor verdes És néha mint a csók, szelíd, Olyankor én nagyon szerettem Jaj úgy megsajnáltam a Jani

 Hideg az ajkam, névtelen, bágyadt Amikor szólna, hangtalan reszket Szomorú, sápadt.   Búcsúzó, könnyes tavaszi éjjel Pirosan izzó csók lángolt rajta, Szerelmes kéjjel.   Rég elfeledte, rég megtagadta Mérgező, édes, megölő csókját Az, aki adta.   Én is feledném, én is tagadnám  Ó, azt a csókot vissza is kérném Vissza is adnám!   De soha többé, már soha többé Utamba nem jő . . . Kerül már engem Mindig, örökké    Hideg az ajkam, névtelen, bágyadt Koldus betegje annak a csóknak Annak a vágynak.    S gyötrődve értem, híven halálig Egy bús, forró száj én beteg ajkam Csókjára vágyik

 Meghalnék  könnyen,  büszkén  boldogan Csak  egyszer szépnek álmodnám magam Olyan  örömmel  térnék  a  sírba Csak  egyszer  hullna  lábamhoz  sírva. De  oly  borús  és  oly  reménytelen Örök  vergődés  így  a  szerelem A   lelkem  tiszta,  ragyogó,  fehér Mesevilági  drága  kincset  ér. A   szívem  is jó ,  fiatal,  meleg S a  mélyén gyöngyös  nóták  rejlenek Bátor,  erős  és  dolgos  a  kezem S az  érintése  láqy  habos  selyem. De  a  szemem józan,  hideg,  komoly Az  ajkam  szélén  nem  villan  mosoly A  lépésemnek  nincsen  ritmusa, Vállam  se  hajlós,  csábitó, puha.   A   csókomnak is  hideg  lángja  van  Álmodva  hull,  fehéren,  hangtalan .Örök  vergődés  így  a  szerelem! Mindig  borús,  mindig  reménytelen .Csak  azt  tudnám,  hogy  vágyott  utánam  Nem  volna  többé,  ah !  semmi vágyam Csak  egyszer  hullna  lábamhoz  sírva Olyan  örömmel  térnék  a sírba.  S ha  egyszer szépnek  álmodnám  magam Meghalnék  könnyen,  büszkén,  boldogan  S nem  volna  többé,  ah! semmi vágya