Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

A fülledt alkony csöndes révbe tért s bús holló-szárnyon átsuhant az éj a lilás-opál felhőnyáj felett.   A tenger ködlő horizontig ért és gyöngyöt szórt a zengő víz tarély és prédát lesett egy szűz sirálysereg.   Holt romokra ciprus árnya terped a hűs Mármor csonka zátonyán mint szárnyat bontó hamuszín enyészet.   Méla hold fény ragyogta be a kertet hol férfiak mulattak múlt tivornyán most békés kecskepár legelészett.   Öblök felett a csönd, mintt kósza füst bolyong s szívek felett az álmodás és mesék mályva-piros varázsa.   A lombos ág halk dalba kezd, mint ezüst gitár ha áll nagy csengő éjji áldomás s fenn táncra kél sok arany égi strázsa.   Ott szél lendíti csónakos szavát amint hó vásznát túlra kergeti, hol aranygitár bűvös éjjé varázsol.       . 

 Hívtalak s te jöttél. Szemed meglobbant, derekad meghajlott az ébredésben, amikor feléd karolt poláris ellened- Én. Nem is gondolkoztál.Nem is sóhajtoztál. Nem láttam benned a világot.   Tikkasztó, piros fény voltál, meleg, zsibbasztó fény, amikor átöleltem derekadat s magammal hívtalak.   Odakinn hullott a hó a nap mosolygott az emberek bújtak előle mi ketten kályhához ültünk egymás mellé A tűz duruzsolt mi kacagó szemmel esküdtünk a hideg ellen, Forró vagy Én is az vagyok,ölelj. Én is ölellek. Dobog a szíved, az enyém is dobog. A tiéddel egyszerre dobog ereidben lüktet a vér.  az enyémben is lüktet, együtt a tiéddel,mindig a tiédde

 Könnyű, mint az illő illat S miként az úgy lebeg A vallomás palástját Félek, nem bírja meg.   Sejtés csupán. Oly édes Munkál látatlanul És boldogítva engem Kimondhatatlanul.   Szerelem? Késő mégis. Késő, késő, igen! Miért izgul a vérem, S mért riad a szívem?   Bennem, s körülöttem messze Zord világomladék. Szívünk kapuján által Menekvés volna még?   Könnyű, mint illő illat S miként az úgy lebeg A vallomás palástját Félek, nem bírja meg.

  Arany      szókkal hasztalan költögetem szívedben mélyen alszik a szerelem.   O,ha csak csoda-reggelre ébred, mikor labdarózsák csodálják picike lépted.   O csak csoda-hajnalra ébred csodatavasz simul a fákra, mikor a harmat rápihen az ibolyákra!

Utamról százszor is letértem Mégis utam végére értem, Míg éltem, hasztalan daloltam Tán jobban értenek meg holtan.   Karom törött, horpadt a mellem Istent s mindenkit kihasználtam S harcolni még sem mertem Ezért a senki zsellére voltam.   Volt szívem, csókom és nem értem Szeretni s csókra rá nem érteni Anyám volt, férjem s volt párom Szelíd volt s jaj, nehéz volt a járom.   Éltem, sem éltem s már leéltem S azt sem tudom kár volt-e értem Kenyér s miatyánk szolgáját Fejem, gond és Isten is taposták.   És szent hámoktól lelkileg-nyúztak Igáimat törésig félig holtan húztam, S most semmim. Csak ezer kérdésem Miért éltem, nem tudom, nem értem.  

 Hogy napról-napra szomorúbb vagyok Hogy ajkam körül mind-mélyebb a ránc  S fejem, e gyorsan hervadó virág S Hogy mind-mélyebben csügged lefelé  S hogy bár az őszi dértől messze még hogy bár az őszi dértől messze még Holló-hajamban egyre-több az ősz Okát már nem is kérdezem: miért   a szél fúj, víz, folyik, hő- fűt, hűt a hó, S az én lelkem, szomorú mindhalálig  A bánat már az életem mikéntje Mint halnak a víz, csillagnak az éj, Fában életnedv, gyümölcsben az íz A ráma, melyből nem lép ki a kép Mert kép és ráma eggyé egyesült.   Mintha szobrászkodó szép isten mester Belőlem gyúrná a Szomorú-szobrot bár mintha bánat-öntődében volnék  egy életemmel tárt agyag-modell s belém formába ömlene sok bú, hogy egyre teltebb s egyre súlyosabb legyen a bánat- ólomtól az életem.      

 Könny, ifjú könny szememben, enyhe víz és lelkemet elönti most a jóság az élet: csak a számon furcsa sósság múló keserv, kesernyés, renyhe íz.   Oly jó e bú s hogy édes enyhe visz, mint szél a hulló, illő könnyű rózsát, mit összegyűjt majd barna foltú, ó zsák szédít az illat, melyet benne visz   Úgy érzem, minden illat és meleg gép nem robog s a durva klaxonok hangjára, ablaktáblád nem remeg,   most visszatérsz magadba és a régen elmúlt, de egykor édes hímbarátok csillagszemét látod a ferde égen.