Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Köröttünk csend.Most száll alá a Nap Ilyenkor oly jó kettesben a parton És míg kezed-kezemben fogva tartom Lelkünk is így együttesen halad.   Te nem szólsz. És én is hallgatok Ma nincs szükségünk a beszédre Megérted így is, ajkam mit beszélne S én is lelkedben játszva olvasok.   A tenger is, nézd, épp ily hallgatag  A parthoz olyan halkan ér a habja, Hogy azt hinnéd: a tenger néma lett.   De tükre mégis szüntelen beszélget Csodákról, mik a titkos mélyben élnek S a napról, mely az égből rá nevet.   És most üljünk le erre e zöld padra A sziklapart itt védően behajlik Szellő se fúj, a víz halkan morajlik A szem, s a lélek szállhat szabadon.   Száll, száll a gondolat. És haza száll Kezünk végig simít sok apró tárgyat Az ajtót, asztalt, széket és az ágyat Zengő habokra fényeső szitál.   A habok lelassulnak fehéren csillogva de sosem ér véget e furcsa kavargás visszafordulnak ők is haza vágynak éjjel, nappal zajlik az örök körforgás. 

 Holdsugárból  szőtték  az  én  ifjú  testem, ma  hulló  könnyemen   épülök   újra  meg ragyogó  álmaim ,  csodaszép  remények rendre  elenyésztek  és  itthagytak  engem. Kínok  és  gyötrelmek  láza  ég  szívemen érzem  édes  képed  bennem  nő  egyre, hívogat  a  lelkem ,  majd  tilt  is   egyszerre ,kétli,  hogy  hevülsz-e  örök  eszményemen Éjeken  át  függök  a  messzeség  kékjén égnek,  szerelemnek  derült,  tiszta  képén és  éltetem  magam   a  holdfény  mézével Mert  ifjú   vagyok,  kit álom  nem   kerül trubadúr,  ki  nem   bír  szomjazó  lelkével kinek   szíve-lelkén  csak  a  szerelem  ül. . Ég  bennünk  valami  az  alkotó  tűzből, mely  ama  hetednap  pihenhetett  csak  meg, vagyok  zabolátlan,  szilaj  testi-gyermek nyugtalan,  zavargó  csöpp  a  teremtőből. Ha  látjuk  előttünk  a  távol  szikrázik s  halljuk:  ezer  csillag  más ezerrel  beszél, surranó  halk hangon,  mint  vitorlán  a  szél  lenge  szárnyán  lelkünk  fénylőn  megcikázik. K arunk  ölelésre  tárja  ősi  Hat

A fülledt alkony csöndes révbe tért s bús holló-szárnyon átsuhant az éj a lilás-opál felhőnyáj felett.   A tenger ködlő horizontig ért és gyöngyöt szórt a zengő víz tarély és prédát lesett egy szűz sirálysereg.   Holt romokra ciprus árnya terped a hűs Mármor csonka zátonyán mint szárnyat bontó hamuszín enyészet.   Méla hold fény ragyogta be a kertet hol férfiak mulattak múlt tivornyán most békés kecskepár legelészett.   Öblök felett a csönd, mintt kósza füst bolyong s szívek felett az álmodás és mesék mályva-piros varázsa.   A lombos ág halk dalba kezd, mint ezüst gitár ha áll nagy csengő éjji áldomás s fenn táncra kél sok arany égi strázsa.   Ott szél lendíti csónakos szavát amint hó vásznát túlra kergeti, hol aranygitár bűvös éjjé varázsol.       . 

 Hívtalak s te jöttél. Szemed meglobbant, derekad meghajlott az ébredésben, amikor feléd karolt poláris ellened- Én. Nem is gondolkoztál.Nem is sóhajtoztál. Nem láttam benned a világot.   Tikkasztó, piros fény voltál, meleg, zsibbasztó fény, amikor átöleltem derekadat s magammal hívtalak.   Odakinn hullott a hó a nap mosolygott az emberek bújtak előle mi ketten kályhához ültünk egymás mellé A tűz duruzsolt mi kacagó szemmel esküdtünk a hideg ellen, Forró vagy Én is az vagyok,ölelj. Én is ölellek. Dobog a szíved, az enyém is dobog. A tiéddel egyszerre dobog ereidben lüktet a vér.  az enyémben is lüktet, együtt a tiéddel,mindig a tiédde

 Könnyű, mint az illő illat S miként az úgy lebeg A vallomás palástját Félek, nem bírja meg.   Sejtés csupán. Oly édes Munkál látatlanul És boldogítva engem Kimondhatatlanul.   Szerelem? Késő mégis. Késő, késő, igen! Miért izgul a vérem, S mért riad a szívem?   Bennem, s körülöttem messze Zord világomladék. Szívünk kapuján által Menekvés volna még?   Könnyű, mint illő illat S miként az úgy lebeg A vallomás palástját Félek, nem bírja meg.

  Arany      szókkal hasztalan költögetem szívedben mélyen alszik a szerelem.   O,ha csak csoda-reggelre ébred, mikor labdarózsák csodálják picike lépted.   O csak csoda-hajnalra ébred csodatavasz simul a fákra, mikor a harmat rápihen az ibolyákra!

Utamról százszor is letértem Mégis utam végére értem, Míg éltem, hasztalan daloltam Tán jobban értenek meg holtan.   Karom törött, horpadt a mellem Istent s mindenkit kihasználtam S harcolni még sem mertem Ezért a senki zsellére voltam.   Volt szívem, csókom és nem értem Szeretni s csókra rá nem érteni Anyám volt, férjem s volt párom Szelíd volt s jaj, nehéz volt a járom.   Éltem, sem éltem s már leéltem S azt sem tudom kár volt-e értem Kenyér s miatyánk szolgáját Fejem, gond és Isten is taposták.   És szent hámoktól lelkileg-nyúztak Igáimat törésig félig holtan húztam, S most semmim. Csak ezer kérdésem Miért éltem, nem tudom, nem értem.