Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Szél  se  éri, csak  verőfény mégis  hull  a  falevél, nem  várja,  míg  vihar  tépi elmúlt  a  nyár,  nem  reméli. Nekem  is  jobb  volna  menni, míg  csalóka  fény  ragyog nyári  hittel  vihar  előtt ha  úgy  is  soron  vagyok

 Ki mondja még, hogy lesz-e mása adakozó, szép tavaszunknak, virág és csók megszámlálhatatlan emlékével, a napok múlnak.   Ma még miénk volt a hegyoldal egész pompája,virággal, gazzal de csodatevő virágon, cserjén vajon ki ámul jövő tavasszal?   Ma, míg piros szirom-szoknyában kacérkodó karcsú almafánk alatt álltunk, én sápadt voltam neked meg halovány volt a, szád.   Bizony, édes, már a tavaszból színehagyottan és vértelen kifakultunk s egy bolond szél majd a többi szirom közt elkever.

 Sejtjében minden egy, a rózsa és az ember. Nem, nem vagyok a vízcsepp bölcse! A tenger még azért is tenger mert mély, örvénylő és határtalan s hogy kedvét töltse a virgonc fergeteg a végtelen vízen.   Legyek bár balga, nem hiszem hogy az egésznek tükre az egyén Parány-arany csak gondolat a tű hegyén csak úgy arany, ha csengő, pengő sárarany s azért arany, hogy vágyam váltani segítsen.     Nem, nem vagyok a vízcsepp bölcse! A tenger még azért is tenger, mert mély, örvénylő és határtalan és milliárd sejt még azért is ember, mert eszmél, szenved, hisz és párja van. Egy gondolat csak gondolat de együtt minden gondolat: az Isten!

 Ha látok egy-egy tört szívet, Kit a sors fészkéből kivert Kit nyom fájó, nehéz kereszt Szívem mindjárt bús dalba kezd.   S most, hogy a világ ily beteg lett s milliók sóhaja soha véget nem ér Magam sem tudom, mi lehet Két kéz fojtja hirtelen szívemet.   Oly csüggedő, oly hallgatag Már nem folyik belőle dalpatak, Pedig hány most a szenvedő S a föld sötét lett, nagy temető.   A malom is, a völgy oldalán Addig zakatol, jár csupán, Amíg egyetlen friss patak Szelíd vizével hajtja csak.   De hirtelen, ha rászakad Pusztító tenger-áradat Eláll egyszerre a malom Akár csak az én kis dalom  .       

 Már bevallhatod: rossz volt életed, mert céltalan volt és keserves is orvul terített le egy ragyogó napon s nincs mihez kezdened!   így jártak mind, akiket szerettél, mért lenne hát a te sorsod különb A vénülő világ sodrában élsz s láthatod, hogy duzzog az idő.   Diadalmas madarak húznak el fejed fölött, és nőni kezdenek a szép hársak halálos árnyai, mert már közeleg-közeleg az ősz.   Még állsz, de sorsod a földre teper majd, mint kín a beteg borzalmat  aki jajgat a piszkos földbe mar csillogó és tiszta fogával.

 Eldobott szavaid kicsiráznak bennem. Félig kimondott gondolataim benned élik az életüket végig. Szeszélyes kedvem benned tükröződik, mint tóban az ég, és minden elfutó gondolatod végig borzolja lelkemet. Ami előttem köd, titok, homály azt te megérzed s amit te érzel, azt én szavakba ötvözöm. Önmagunkban csonkák vagyunk fél életek, együtt szoborszél egészet adunk, S mert, részem vagy és én részed vagyok öröktől fogva és örökké titokzatos erők sodornak össze mert úgy rendeltetett, hogy te enyém légy, én tiéd legyek és egyesülve alkossunk egészet.

 A naptól elszakadt a végső fényfonál A szél gyászindulót vezényel. Az erdő távol halkan orgonál Az ég a földre omlik sűrű könnyezéssel, sóhajtó, mély sötétbe vész el a tarka szín és minden tárgy alakja Az élet arcát újra kifaragja  a vakhomály. Mélységgé tágul minden zug, üreg  ...kilép belőlük és  szívemre ül a rémület.