Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Szemben velem és szemben bánatommal ’Gyércsillagos tavaszi éjszakában, Te felderengtél szobám ablakában   Ezüst kalászok közt hanyatt lebegsz már Fejed lelankad alig deleidben És tőlem elforduls' a nyárelőben   Űznek mohó, káprázóbb égi képek Babonás Ollós tár nyomodba farkat S a hetyke Nyilas célozgatja sarkad.   Eredj, Szeplőtelen. Emelt karodba Súg árkénedhez már hozzáarattad Keeservét annak, ki ott sírt alattad.   Es vidd esztendős útadra szenvedésem Ringasd át enyhébb tájak éjjelébe Az igaz Nap s a szánó Hold elébe.   Az ő nyomukban nő a fény s a harmat Ott kell fakadni mind a jófüveknek Melyekben ír gyűl meg beteg szíveknél.   Te hű vagy, s hívek fenn az égi pályák Megjössz és meghozod, miképp ígéred Tartsd számon, amit újtavaszra kérek   Legyen majd másé minden víg ajándé ,Reményzöld ágat ne tördelj szívemnek S pipacsbimbóját ifjú szerelemnek.   A békefűből szedj nekem maroknyit Hadd áldjalak meg, hogy míg áthaladtál Az Ég mezőin, értem is arattál.                

 Zord hegykatlanban fénylőszemű ház Fölötte kigyúlnak a csillagok Bent léha lárma,kinn az udvaron A nagy hegyekkel egyedül vagyok.   Égig felérő hószitáit falak Csillag hintette messzi-meszi ég Nektek az én fájdalmam idegen S nekem idegen e vad messzeség.   Fájdalmamat dacos váddal kiáltom Idegen hegyek szikláira fel Mélyre bukott nép bús szívű fia Némák a sziklák. Senki sem felel.   Sötét a katlan, sötét a szívem gyűlölködők a titáni falak Döbbenve állok: törpe idegen Félek: dörögve reám omlanak.

 Mindenkié Kacag estétől reggelig Muzsikál Tányéroz, S ha valaki rátekint, Mosolyog. Ha szólok, Meghajol, S megvillogtatja fogsorát Tovább libeg, Minden mindegy.   Ő csak szórja víg mosolyát  Szabályosan. De sokszor nem teheti Zenészszbály Arca megnyúlik, Szeme semmibe vesz Halvány Szenvedő Madonna-képet ölt Akaratlan. Egyformán mindenkié Virágot kap, szép szót ,bókot Van ki érte vért is öntött, De amikor hazagondol  Egyedül van !Árva .Senkié.

 Ez a rózsa sárga volt míg a neve rózsa volt lehullt szirma, levele rózsafa lett a neve hej, rózsa,, rózsa rózsahullató fa!   Most a lánynak mit vigyek ágon vigyek tövisét Ha volna is, mit vigyek úgy se vinnék nincs kinek, Hej, rózsa, rózsa rózsahullató fa!

 Csak keveseknek muzsikál e föld, e kalász-kacabajkás, dús csoda és nem csókol meg minden magvetőt kinek napestig pattog ostora.   Mert van, ki koszos, kába kézzel markolja meg a pendülő ekét és van, ki minden fordulón virágharmatba mártja két kezét.   Amazt töri az áldott járom igás szavakkal űzi a napot és hallgat a föld, rímet nem fogan, s nem vet ki gyöngyös, gazdag tegnapot.   Ez szent napszámos, szívvel vert pogány Ha, lelke arany járómban remeg, omlik a csók friss, csillagok nyomán s a rőt rögök mesébe kezdenek.              

Mint áldozati oltárok füstölögtek a hegyek, de füstjük csak vissza, a földre szállott. A völgyek hasztalan kérlelték a Hajnalt a Hajnal nem hozta el a Napot, csak felhők, egyre felhők jöttek. A Nap valahol, messze bujdosott. De mikor megjött a Dél, táncolni kezdtek a fák, s fenyők fölött, felhők fölött, a bús világ fölött diadalmasan megjelent a Nap.  

 Szemed, még most is itt sugárzik minden mosolyon, árnyékon át rám-villan, én utána fordulok s tűnődve járom idegen kövek idegen lábnyomát.   Arcod oly forró mint a napsugár mint otthon, úgy simul felém, kis betűk tavából felmerül tekintetem és messze száll ahol fogan e költemény.   Kacagsz, ilyen volt legelőször csilingelő, pergő gyöngyvirág és így kísér végtelenbe el a hangod mint életritmusom szépséged akár e nagy virág..   Kezed, nem tudott elbocsájtani nincs távol és nincs tegnapi,  szívünk csengő, fiatal ércét bonthatatlan egy haranggá ötvözte össze valaki   Velem vagy bárhol jársz, s lelkem mindent hall és lát s nem tudom mégis miért  rezzenek össze remegve ha valaki nyitja szobám ajtaját