Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ibolyák  között  sebzett  meg  az  áspis  Mert  csillogott  és  játszott, mint  a  gyík  És  fojtott  hévvel  felkúszott  a  szádig ,Mely  száraz  volt  és  forró,  mint  a  szik .De  néked  kedves  volt  még  a  marás is  A  csillagoknak  sírtál  hajnalig   —Míg  ajkadon  az  édes  halavány  íz  Halaványabbá  tette  ajkaid .Még  nem  szánhatlak  meg,  mert eredendő Bűnöm  a  port  eszi.  De  elegendő Egy  óra,  majd  ha  malaszt  hull  le  rám . Akkor  magába  fordul  bűnös  éltem  S  a  porban  csillogjon,  mit  elvetéltem  A  kígyó  héjjá,  mint  a  porcelán.

  A férfiak A férfit bölcsnek teremtették, hatalmasnak és erősnek, agyuk csupa szürke adag, a fehér csak nekünk maradt, de nem nagyon sokat nyertek, szemeikkel minket lesnek, hínárosan fogják testünk, karjaikkal kardot fognak, szavaikkal Eget lőnek. Botorkálnak rögös földet, de ettől minket megkímélnek, bátorságuk csak híresség, mert nőkben van a merészség, az övéké csak semmiség, és a két fél az egy egység, de ha felnézünk őreájuk, megjön rögtön bátorságuk. A férfi, ha bír, csak rombol, szóval, tettel, akár kedvvel, igazából csak akkor ember, ha a nő az, ki neki rendel, így tehát a szürke démon tétova lesz, ha a nő némul, mert a nő az örök bűvös, mozog sokat, nógat lelket, így merésszé teszi a férfit, tehát a nő az, ki férfit emel.

  Bozontos fák, rétek mellett,hol örök hangok remegnek, bujdosnak szellők lombok közt, búgnak hangok a fák fölött, oly mesés csengés-bongás. Madár is csak füttyent mélán, míg a fenyves ködös párában tüzet lobogtat aromás zenében, széthullajtva a pernyét messzire, sóhajtva az aromák szárnyán. A levelek is csendben zenélnek, a koronák boltozatáról zúgnak harangok, bús dalt neszben harangoznak, örök szellőkben fodrosra szépítik magukat. Mert oly szép az erdő zöldben, a virágos nyári éjben, csillognak a holdgyerekek és nevetnek fűben, fában a virágszerelmek, mosolyognak csillagfoszlányon. S madarak a pihés fészkükben bársony szárnnyal simogatják apró kicsiny fiókájuk pihegve, csodamesét füttyentenek az éjben, és a holnap csodás napkeltére. Köd jelenik meg bérceken, és az éji felhők között sír a rét, halványul a holdnak fénye, míg a hajnalnak napos csókja felébreszti a tüneményes életét. Fák és rétek ébredeznek, míg csermelyek vígan keringnek, illattól szállnak virágkelyhek, mik megannyi ti

 En  csak  azt  tudom  :  rossz  felé  megyünk , Lassan  csúszunk  lefelé  a  lejtőn, Csúszásból  esés  zuhanás  lesz  S  ha  nem   kapaszkodunk  meg,  elveszünk. k\,Én  csak  azt  tu d o m :  fojtó  füst  alatt\  Lángoszlopok  parázsbölcsője  ring ,Tűzmadár  röppen  fel  a  tetőre ,S  hajlékunkból  csak  üszkös  rom   m arad. .Én  csak  azt  tudom   :  az  élettenge r H u llá m a in a k   szennyes  árja  dob ,5   mi  vakok  nem   látjuk  a  veszélyt ,A m ely  m inden  pillanatban  elnyel. Én  csak  azt  tu d o m ;  hogy  összefogott  A  pokol  m ind en  szörnytege  ellenunk ,Kegyetlen,  véres  kor  sorfala  közt . Vesszőfutásban  elvérezünk. .Én  nem   tudok  mást  m o n d a n i,  de  ezt  Tízszer,  százszor,  ezerszer  e lm o n d o m ,A lvók  párnáit  szertebontom  ,A  szunnyadókat  költögetem  ,És  a sikolyom m al   odaállok Az  élet  holvágányra  futott Száguldó  vonata  

A sok havas hegy már hiába őrzi a tél uralmát lomhán őrködön kemény hidegben, nyirkos csúf ködön majd tavasz jön és le fogja győzni.   Száraz fa ága is érzi ,a határra ú zendülés köszönt, besugározza pazar aranynap s a csodás tavaszra friss, csira, erő les jelre várva.   Csak te lennél lelkem alantabb mindennél? légy vidám, mosolyba öltözz készülj, a tél jól meggyötört a földhöz hasonlóan, örülj, ujjongj, ne lankadj.   Mert silány börtönöd hiába őrzi, Minden gonosz gonosszá őrködőn a gyötrődésen, szürke csúf ködön átjutva fogsz te mégis győzni, győzni.            

 Az én virágaim , a könyvek Télen szoktak leginkább illatozni s így télikerté szélesült a házam. Kezembe veszem mindegyiket anyásan s néha úgy jön, hogy csöndesen köszönjek.   Az én virágaim örökké nyitnak És mindeniknek más az illata a színe más  néhányat kikezdett a sárgulás a többinél még foltja sincs a koloritnak.   Az én virágaim : a könyvek Szépen megbújnak mind a barna polcon s kacagnak, hogyha új könyv jön közéjük nem állom meg, hogy ne örüljek velük,  s akkor úgy jön ,hogy csöndesen köszönjek. 

 Olyanok vagyunk, mint a gyermekláncfű, Melyet fehér vitorlák koronáznak. Állunk a természet véghetetlen rétjén S alig érünk ki, alig látjuk egymást.   Jön egy szeles kölyök Letép, közénk fúj S mi szerte szállunk Mint a rétek vitorlásai Egymástól elragad a szél S ki tudja hová hullunk ? Ki tudja: hajt-e majd gyökér?   Szép, szép a táj, amerre szállunk Hímes mezők, hegy, völgy és városka De talán arra sohasem találunk, Kivel a kicsi vackon Csodálatos jövőnket  festegettük Jött egy szeles kölyök, Letépett és közénk fújt.