Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Felcsapó fény ring ide -oda feletted lassú táncuk ragyogó csoda köteg kavargó mozgások édes nyugalma közt válladra fekszik a fény hűvössége.   Pókhálót köt rajtad az idő türelme a szél lisztet fúj hajadba ,szemedbe nem védheted magad múló percekben  tűnő ifjúságod nem villog örökre.   Szeretnél visszafutni időben ,kutatsz álmodban, lépéseidbe belebotlasz a szomjúság még ég a száraz torkodon szilaj harapások markolnak nyakadon.   Csalód magad ,más útra tereled éned sóhaj csitítja forró lüktető szíved felejted a bent rekedt szavakat végre s gondolod hogy egyszer csak kiejted.   elfelejted mennyi igét akartál,súgtál rád borult alkonyban, sötét lett a sugár, csak hunyorgó lámpák égnek körötted csak vibrálnak s te fiatalságra éhezel.   Lábaid egy irányba viszik némaságod csípős szél fúj rajtuk remegő dallamot hasztalan vesződsz ,lábad se kopogjon ,  eltűnsz, mint a füst keresve csillagod.[W.B.]

Szelíd emlékek gyermekkoromból emlékszem a házra hol vagyonom s örök szeretet markolta a húsom tűnődöm rajtuk a csendes  dombon. Járom az utcákat benézek ablakon , hol emberek mozognak, s gondolom milyen közöm lehet e újabb világhoz kik éppen itt  laknak az én utcámon. Mert zsigereimben él a régi örömöm hol mindig ébred bennem gyönyöröm , kik ma születtek nem ismerik gondom hogy ez volt a táj mit szerelem foltozott. A két arcomon enyhe pír mosolyog hogy egykor én is itt láttam csillagot amíg anyám,apám  élt itt éltem világom és ide térek vissza ha nagy a bánatom. Lassan sétálok, megfeszült inakkal a virradat és éj között riadalmasabb , ősi nyugtalanság borzolja a lombokat csak az ősz zavarta meg az álmaimat.[W.B.]

Te nem is érted  és talán nem is érzed ahogy dobog köztünk a lég, füstöt szór az élet testűnk fölött , s holt keresztünk  szendereg. míg ketten ülünk az asztal mellett ketten egymás ellen s a vágy mi törvényt mér lebeg a kétségbeesésig szédítő kékséggel a cigarettánk füstjébe míg kezünk még összeér. Másra gondolunk mindketten sokat vagy keveset mérünk perceinkben egymás ellen, mindent mindenig , mert nincs mentség a volt szép mindig és marad a törvényünk egyedül keservében gyönyörű sebzett sejtelmek repdesnek fölöttünk , mert nincs más menedék csak mindkettőnk magunkhoz mérjük érdekünk a holtág széléig. {W.B.}

Dzsungel ösvényeken Egyre egymás ellen állunk szembe megfontolt gondolatokkal kimérten árnyékok tapadnak hiszékenyen bizsergő közöny száll ingerülten. Aggodalommal nézzük egymást dzsungel liános ösvény bozótján szorongások,félelmetes mondatok fecsegnek közöttünk egyet-mást . Félreértések apró sorozatában , bízunk a mindennapi szennyben bebalzsamozott testűnk illatában tisztán szálló kiáltás régi lehelete. Farkas szemet nézünk önmagunkkal , szeretetben erőt adó szenvedélyünk árnyakat kergetnek továbbra velünk csendben lassan magunkra ismerünk. Régi képek eltűnnek halkan zizzenve bár szívünkig hatolnak felszisszenve elevenebb öröm sosem lesz közöttünk árnyékaink maradnak mögöttünk [W.B.]

Valahol mindig jártam, ha boldog is voltam nagyon,őrzik szemeid csendjüket, egyet intesz és valami magamba zár, nem védekezhetem, közel vagy, túl közel. Szeretnék még csak egyszer élni teveled öledbe hajtanám lágyan bánatos fejem szeretnék ajkadon megtapadni boldogan a vénülő park elhagyott őszi éjeken. Milyen kék volt az ég! Jövőnk sok jót ígért, többé már nincs jövőnk, s az ég koromsötét,  mondhatom, sokszor gondolok rád eleven egyre benned ölelném az elérhetetlent. A hódítás te maradsz, én meg alattad a hódolás, a gyötrelmes gyönyör átka, nincs felelet, csak a villám fent az égen lent méla tanyák és köztük az őrület.

Mikor még szerettük egymást néma terveket szőtt a nászágy lázasan izzott bennünk a világ , álmodozva néztük virágzását . Külön kaput törtünk magunknak örvendtünk a fiatal bátorságnak eltereltük a köveket más útra két kezünkkel emeltünk falakat. Csendes órában nőtt a birtokvágy zöldes- fekete volt ,rosszat jelentett fákról madarak is minket figyeltek tudták szerelmünk egy háború lesz. Reggeltől estig földre szálltunk , magunk sem tudtuk egyre az okát mindkettőnket marcangolt az önvád hideg kezeink akaratlan szétvált . Ma már tudjuk mindennek értelmét játszottunk egymással  öröklétet egyikünk jobban felülkerekedett kihulltak csókunkból az érzelmek. Lehet én voltam hibás , talán más felrúgtunk több évek boldogságát , most mind sötétebb a ház ablaka  virágjaink is hullnak szint fakasztva. Belefáradtunk kemény harcunkba szeget ütött a szomorú változat , feltör minden az én fáradságomba de a világod még bennem maradt. maradt. [W.B.]

Vajon van-e még jóra kicsiny jel, egy kicsi ég, kényszeredet  hittel, fülledt, vészes arcod   mit hirdet kutatlak, téged döbbent szívvel! S őrületig felforradt lázas percek a dolgok iszonyú megoldásában míg vonszolva, tépve, visz lábam a téli homályos vad  éjszakában. Ujjaim tépem, testem harapom. már nem találom sehol a helyem, a rőt sugarak lombjába markolok és hemperegnék a forró füveken. Szeretni  akarlak,isteni sugallatban és segítségért  ordítok az  éjszakában kiáltani vágynék, de hangom sajog mint túltöltött korsó,  lassan elfulladok. Egy csupasz szív egész testem, és minden, minden bennem zsong, remeg vakon-forrongón, kibírhatatlan szisszenek, kényszeredve sírok, ugyanakkor nevetek!