Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Szomorítanak víg csalódások mert nem én vagyok aki lázadok, én az vagyok aki a tengerbe merül s csak hagyom ,ringassanak a hullámok,   és az is én vagyok, ki üldögél a parton egyedül és úszni sem mer csak virrasztok.   Már nem kék a bársonyos tenger, s mind forróbb a nyár és fojtogat, mennydörgés készül , nagy viharokkal de még sincs oly szörnyű vihar.   mint az, mit a tündöklő hőség felkavar ott fent a kék, hatalmas csend,a vad ég, itt lent     eső a por, forróság a fény, elvonulok hűsített szobámba, s mintha a tenger fenekén, bentről nézek a szörnyeteg világra   majd egyre később jön a hajnal egyre hamarabb alkonyul még búg a nyár, de zöld tarajjal, a fiatalság is elborul.       Az ősz énekel s köröttem hever  sok-sok színes kagylódarab.   Tengerből,forró égből nyárból ennyi maradt s lelkemben az izgalom.

Hogy utoljára láttalak, annak sok éve hosszú évek, búval és közönnyel telve, mégis,ha rád gondolok, évek peremén egyre mélyebben élsz szívem mélyén. Mennyi emlék, mennyi, s hogy énekel miként ha messziről te zongoráznál, nem lágy, simító dal ez, de szeretem mely búg s én hajlok benne, mint a nád. S türelmesen bírom szenvedésem, ha elémbe villan egy egy mozdulat s mint érvelő szó nyomán az agyba csillog egész sora a gondolatoknak. Gondolatom feléd mint pára leng S körül ölelnek forró vágyaim, mint szigetét játékos kedvű tenger, szerelmesen hullámzanak partjain. Lelkemnek, testemnek ritka, drága kapcsolata eme kettős fényű lét, szomorú arcomat válladra fektetném szürke napok között így megyek feléd. Lennék napfény, mely bőrödön áttör, melyben fürödnél, én lennék a víz, ezer alakban előtted vágyaim-varázskor csupa szeszély te,te csupa illat, íz. Képzeletemnek áldott villámlását: szerelmemet sietve küldöm feléd s ha lelked is magához engedné a testi közelsé...

Néha ravasz a lélek :víg kedéllyel keres magának máshol új ízeket, majd kétségbeesetten figyelget mennyire sikerül,-  észre ne vedd. Olykor- olykor talán egy véletlen előfordulhat és hogy elképzelhető botlások, bicsaklások, térdre esések míg megtalálja a változások erejét. Lassan az ész, aki lábát megveti és folyton a kimért utakra tereli lehet több hévvel,de  a nap vesztő, és  nem alkudva, mert az már késő Mi vonja, mi csalja? a lélek törvényét s közben keresi az utak ösvényét hogyan osonjon vissza csendesen zavarban lenne, enyhe szégyennel.[W.B.]

"Kellek tudom, hiszem ,érzem éhes szemeid földre tepernek", karcsú asszony,ki ,férfi  ingerekre kényszerül vágyak teljesítésére. Kell a hatalmukban higgyenek, hogy hatalmukból kijöhessenek s a közömbösség a legkevesebb mert a nő mindig győz az ölelésben. A férfi csak próbálja erős hatalmát az óhaj nem egy bolondos parázna, talán titkos vágyát lángra lobbantja de szomjúsága egy  palackba zárt. Így  tőrbe fut az ostoba szerencse, egy dacos kelletés rosszra vezetett, vágyuk amely annyi kéjt veretett, így eljött a gyönyör lassú temetése. Mint akik nem valósítanak meg tervet járják a sors téves kettős örvényt kellett nekik merev szemmel nézni: beléjük torkollik az érték, ami egyéni. A nő meghúzza szépsége vonalát, szeme csillog, ében fekete pilláin át, mámor tengeréből született Aphrodité víg mosolya másra utal nem magára.[W.B.]

Oly rútak ,kopottak a használt szók rajtuk feketedik sok földi salak, szeretnék egy szűzies új, égi szót amellyel lelken csókolhassalak. Olyant, miben vágyam tüze még ég amelyben rejtelmes szerelem remeg, ahova lágyan örökre temetném bele még el nem sírt minden könnyemet. Oly szót, mi annál is még édesebb mintha szelíden megölel két kezed melynek hullámosan kattan üteme és ha nem leszek, akkor is zenélne. Lehet jelentéktelen vallomás szava pillanat, melyen a semmiség akarata egymásba simítja kezünk hatalmát, édes csók, tüzesen égő s nekem szánt.

Körték meg almák, mohos, régi kertben, most is úgy érnek, mint sok éve régen, lekaszált fű szaga száll a régi réten, mint amikor nagyinál gyerekeskedtem. Nagyi is ott van,  múltam gondos őre, most is nekem süt, főz a kályha ölében habár azóta gondtól  még öregebb lett nekem csak úgy él, s mutat régi időmre. Itt-ott bizalmas padocskák árnyékán egy vén kandúr mint mesékben olykor, egy-egy titkomat őrzi, melyeket  mormol, titkot, mely itt várt,gyerekként árván. Jaj, te öreg kert  hol a régi tested csak pókhálók  csillognak a fákon. fújnám, de jaj, nincsen semmi álmom s riasztó hangom a torkomba reked. Már tudom én, itt volt a meseerdő, mi nagyimban  él s  biztosra mentem, hol kapok én még ilyen  hűsítő kertet ahol álom ölel , oly meleg  ölbe rejtő? S szívem, melyet  új örömre tártam, eltorkollt  a csúf szürkületi ködben. Látom,hiába jöttem a nagyihoz haza drága nagyi  nélkül a múlt is hazátlan.

Szeretném, ha még zongoráznál, bármit , csakhogy hangok érjenek, melyek dallama kezedtől eredjen hódolva hallgatnám zenédet. Eléd teszem mind a régi kottáid a múltad mutatja, kicsike  nyomát, hogy lelkem fölött  szellőzze  át együttlétünk  derűjét, égi csodáját. Akkor is, tudom, boldog  lehetett hunyorgó szemed,  mosolygós szád tőlem egy szót, mosolyt se sajnálj. Bár e kis darabok pótolják énedet, mert két karom egészben, amint vagy, szegény testemre sosem szoríthat.