Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Mint áramkör hiányban szenvedő robot lóbálom karjaim,lábaim rendetlen túlhevült áramkör esztelen fejemben mozgásba indítja utolsó kerekem. Szívtelen világban élni meglehet bársony elemekkel indítóm életem fényesre sikált kapcsolótáblámban rövid zárlat okozta hegek ketyegnek. Könnyű az élet robotos világban értelmetlen mozgok, előre meg hátra nem kéri számon senki kívánságom , bukdácsol áram nélküli boldogságom . Időnként megpendül bennem egy löket mutatja utamat merre ,mennyire pozitív anódom régen csődbe jutott furán játszik velem negatív katódom. S ha csip az áram túlfűtött szívemben csak hamu a káoszban ,kábelek világa táncra perdülnek egymással érintkezve megsemmisítik testem ,mindörökre.

Kedvesem, nyár, ne menj még! beszélgessünk ,ahogy szoktuk rég hasalva a fűben a sötét folyónak partján, egymással összebújva. Meséld el újra szép mesédet a célról, melyért százszor is érdemes újra kezdeni, az életről s a szépségről mesélj! drága mosolyod írd vidáman alá a harmatos levélre, virágok színével üzend meg szerelmed, ringó gyümölccsel bólogass! Ha már útra kész is minden csomagod, a percben midőn kocsidra szállnál, jussak hirtelen eszedbe, jer hozzám még bármikor és még egyszer ölelj meg!

 - Nem volt éppen egyedül. Egy bűbájos, édes lányt kísért. -Nerc  bunda volt rajta? -Mit tudom én, mi az a nerc Mindenesetre bunda volt rajta. -Ráismerek, Bota úr! Ez a kis alattomos macska a fiam szeretője!  - Nézze kérem, - egyenesedtem ki, - a fián nem vitatkozom. Ha önnek tetszik az, hogy azt az undorító vörös arcú izomtömeget, akinek már a látására is felháborodott minden belső részem, a saját édes fiának vallja és nevezze, nekem az ellen semmi kifogásom nincs. A hölgynek azonban hagyjon békét!  -De ha mondom, hogy a fiam szeretője! Már három hónapja, Bota úr!  - Ugyan kérem,-hallgattattam el megvetően.  -Az a hölgy az én menyasszonyom.  Bezzeg nem szájalt többet a bestia! Rám nézett, még a lélegzése is elakadt, a szívéhez kapott és olyan halkan sóhajtotta, hogy csak a szájáról olvastam le a szót: Jézus-Mária!  Szinte megsajnáltam szegényt. Az bizonyos, hogy én se tudtam szólni. Egymásra meredtünk.  Végül lesütötte a szemé...

 Bús emléken könnyet hullat a vágy  szívem legszebb álmán s szerelmén, amit emlékemben sóhaj  és vér táplál fakul a színe a testem súlyos selymén. Mint bizonyságra és megértésre csak a vándor   vár  ily szomjasan egy titokzatos asszony  csókjára, hogy égjen, égjen ajka lángokkal.. Érett   asszony őszinte, tiszta,szava keservét akartam elsóhajtani, mintha szeptemberi-este mély brácsa búgna. S mi lett belőle? Nagy  csalódás  dala. Időnként hirtelen hátranézek, téged keresve, mert érzem: két kutató, nagy, barna,égő  szerelmes szem figyel, amerre járok és öregszem. Most némaságban állok a kertben, gyümölcséréskor,  terheltek a fák megbecsült  éveim kiteljesedését csak pár meddő fának  adnám át,

Ha beszélnék, csengene hangom oly messzire, mint halk sóhajom, ha lépkednék szökkenés lenne szentségemtől messzire vinne. Ha simogatnék, kezem megbénulna arcodon maradna édes nyoma, ha csókolnék, csupa vad szilajjal szájad káprázna, mint egy csoda. Úgy vágtatnék vadul, éhesen, csodája önmagamnak lennék és fújnék lángot jobbra-balra, mint űrben a  csillag, veszélyesen rá esnék a te csillagodra. Néha kemény daccal volnék tele bölcsességem félre tenném és kezedet elereszteném ma s életünknek kócos kusza dala szállna könnyekkel, megsiratna és simára domborulna örökre az idők szava,holnap vagy ma. De nem lesz, se ma, se holnap, az idő megmutatta fehér fogát széttépte a zilált álmaink kócát mik még gubancban lázadoznak.

Már nem fáj úgy hogy semmivé vált a vágy, hogy lassabban ver szívem, hogy a fiatalság már csak árny és por lett arany kedvem. Mert vesztettem csatát, sajgót és az ég felettem néha borult oly hamvas lett előttem az út de szájam körül halk mosoly, mi dacolva szaggatja az ősi megbukott időt. Lázadnak az évek bizseregve és titkolják sóhajunkat a szelek míg dagad keblűnk az éjnek peremén és csókolózunk még szenten izzó merengésben, mi örök kísérlet a természetben. Próbára teszi türelmünk és feljajdul bennünk a vér kigyúlnak új tavaszok átkos nyomorba valók, hirtelen kinyitod szemed, látod minden rendben van. Mert édes ez a fájó élet, csörtetve kegyelmez neked végsóhajod oly szenvtelen még akkor is ha messziről zenélnek, csodás muzsikát szívedben egyedül hallgatod reménytelen.