Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Úgy támaszkodunk mi marad arra hisz oly semmi lett kívánatunk ára oly bölcselettel izgulunk hamar, helyzettől függően különös lázban . Szétszórt ruhák levendula illata már az sem a régi-virágok mása, nem terveztük a reményt jóra  még akkor sem ha tereltek volna. Tudatlanságunk mindennek az oka végig játszotta mindenki szerepét, csend fogan s félelmünk felszakad és csak a tudattól is ,minden szabad. Ahogy tünedezik már az ifjúság láza múlik a szőkeségünk üres lakásban  de minden lehet ,gyorsan rosszabb körülbelül egy -két másodperc alatt  örökké élni s nem kell búcsúzni a szívünk kamasz és kecsegteti megragadó alkalmunk vásári színei , bízni kell, s élni vidáman ,nevetve.  [W.B.] 

Egymás szavait lesve merészen, mély álomból kel és gyémántként cseppen szívünkbe türelmesen, kezeket összefogó örök várakozásunk hézag nélküli, mint lassú gyöngyök levált zománca, fogaink koccannak, és töredelmes vallomása a múltnak titkunkban ugyanaz a kielemzett, értelmes, végső kihívás, mi szemünkben csak átkos birodalmakban lebeghet, és fénytört szemünkben rezzennek, hatást elérve, tiszta, fehér, szűz lelkünkben lézengenek támaszt keresve, zöngétlen, halk neszben zenélve bársony szerelmünk. Mert egymást kémleljük, kihívóan ádáz, csökönyös, vad szerelem hűségével ugyanúgy, mint hamuba olvadt, édes, lázas álmok töredéke és türkiz csillagok örök fényessége világit felettünk, remegve őrzi években megkeményedett nászunkat, a feltörő hűségnek mintájában fényesen bevésve gyűrűnkbe. Az örök szerelmünk titkának bizalmát, a látó láthatatlant.

Békés sötétséggé olvad az este, nem létező vágyakat sért az idő, a fájdalomnak és a szerelemnek éjszakája jön béna kegyeletnek. Nem láthatlak, ezért alázkodom, gyógyító szerelmen,kongnak harangok sosem maradunk egyedül,bármikor messzeségből, közel hozzuk a távolt. Fél álmomban néha hallok egy szót, mint egy angyal, ki tékozolja napom tények s az órák hiányát elgondolom amit ígértünk örökre, ketten egykor. Békés sötétséggé olvad az este, hallottam régen is e súlyos csendet szobámban,meztelen lábbal járok bűvös  árnyékok tánca  egyformák. Amit tudunk az ,csak részlet,de sok kicsi  akkor lesz egész,ha elolvasod életünk  könyvének első  oldalát amik számunkra már  utolsó lapok

A kerti  virágok szomjasak voltak. Egy csepp eső sem esett, és mindnyájan olyan szomorúan hajtották le fejeiket, hogy megesett a szívem rajtuk. A máskor oly víg kis hajnalkák és százszorszépek elbújtak a fű alá. A hosszú, komoly liliomok még hosszabbaknak és komolyabbaknak látszottak, a gyöngyvirágok elfeledtek harangozni, és mert a virágok búsak voltak, búsak voltak a madárkák is, és egy árva dalocska sem jutott eszükbe. A pillangók pedig körülnéztek egy harmatcsepp után; azután ráültek a virágokra és szárnyaikat lecsüggesztették. Roppant szomorú társaság volt, az bizonyos.    Akkor jött haza a kis Gyula. Igazán jó fiú volt az a kis Gyuszi. Úgy szerette a virágokat; órákig elüldögélt mellettük és belebámult piruló, színes kelyheikbe. Mindenesetre jobban szeretett a virágokkal bíbelődni, mint iskolába járni s olyan dolgokat magolni, a mikhez nem is értett.    Azért az öreg, hosszú kabátos professzor azt szokta felőle mondani, hogy nem viszi semmire....

Miénk e föld, e csodás teremtés komor bölcsője hangtalan daloknak zöld fenyvesek, fehér sapkás hegyek, s a csillagok sehol így nem ragyognak. Miénk e hely és sok büszke tornya a bércek égre néző, havas  orma, a vágy, mely tüzes  testemben remeg s barátaink, eme furcsa emberek. Te csak várj  csak  nézd e kék eget: a csillagok még  hol ilyen fényesek? Az éj ily tiszta és oly szép az álom, mely ránk hull borzongó holdsugáron. Ne menj,ott más a föld s az emberek: ott árva leszel és mindig idegen ott senki így nem vár, így nem szeret... te csak maradj, maradj mindig velem. Külön világ ez. Íze nincs a szónak, a kósza fény s a csend többet beszél, súlyos az ég, s a nyílt pályán a rétek fölött örökké muzsikál a szél,maradj itt.

Jó így, elmerülni  estémben, napomban, látni a  tenger hullamait a homokban, nyújtózom, pihenek, gondom foszlány emlékek gőzében fürdetem az orkánt.. Gyerek-korunkban - nem is olyan régen három baráttal futkostunk  a réten, holtig csak ti éltek kisgyerek-koromtól mint négy ezüsthangú,tündér rokonok. Ingyen szerettelek benneteket hajdan, a szerelem, szerelem kifogott rajtam, kinyílt pillangóként  magam rátok varrtam boldogságban, semmit meg nem bántam. Szép volt!  Nem gondoltam kislány-fejemben vörösen lobogtam, sok virágot szedtem nagy, hullámos tenger tükrébe nevettem, e nyomorult förtelmet, dehogy sejtettem.   Épséges   tagjaim fényben imbolyogtak forró tengeri homok bizsergette talpam, mellem zsibongott, mint méhraj a bokorban, csiklandozó bizsergés,mit jelent, nem tudtam. Fiatal anyának  tett meg engem az átok, folyton méhem árnyékában ázva fázok, égetnek, viszketnek az esték,éjek, napok, talpam alatt csúszkáln...

Ma már csak a mában keresek, sovány sóhajjal befele nézve, kigyúlt arcomon láz rózsa pihen s tenyerem nyitva mindig éberen.  Létezésed most is szívem álma  s emlékeztet törvényes jogomra  de szerelmednek gonosz varázsa  búcsúzni készült örök távozásra.  Még sokszor láttalak azóta,  szálltak darvak akkor is az égen  fényben csillogott szárnyuk Vé- alakban  a felhok világában  Göndör hajad lángolt illatosan  s mosolyod testemet kergette,  csókok hulltak keskeny ajkadról  s szavaid repültek a szélben.  Szólítottál bársony hangon,  fülemet becézte kéjes beszéded  talpam alatt megrezzent a föld  s a darvak csak keringtek sötéten.  Most a volton is túl vagyok sebekkel  csak magamban haladok feléd  majd lehet egy másik dimenzióban  találkozhatok boldog szerelemmel.