Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Az égen tündököl a novemberi napfény, tombol, szikrázik, gyújt, ridegen megéget lenn sárgás- zöldben puhán nesztelen szél ringat,temetőben sok  régi sírhelyet. Mint búcsúra a hívők, jönnek a rokonok krizantémmal , fekete ruhás asszonyok tömör sorokban szállnak bús  sóhajok magában mindenki egy kis imát mormol. S míg köd dereng, halkan és rendületlen, a sok ember  között levelek kergetőznek az arcokon megrendült bús komorság, mely mélyen gyakran ott marad arcán. Bús temetőben megrendülten állok mint fehér  gyertyák, szállnak angyalok szemem kereste, a domborodó földet melyben titkos mélyén alszik a halott. Bocsásd meg nékem, édes kedvesem hogy szép szavakba próbálom beszélni, amin ma is egyre zokognom kellene, s amin zokogni szinte nem is  tudok. Megindul újra könnyem. Fuldokolva kereslek, hol vagy? S hol van életem? s szeretném nevedet oly rémülettel kiáltani,hogy hasadjanak szét a fellegek. S halld meg te is fényévek távolában a döbbenetes éjszaka hideg s...

 hirtelen megöregedett közöttünk kiélve szerelmünk, egy új hajnal árnyékán, megőszült bennünk a lét, szívünk álmát szike vágta ketté, önszántából félbe, mint  kettétörhető  ezüst  szív  medál.   megölelték egymást karjaink, de ajkunkra fagyott az isten áldjon, nem illet hozzánk, nehogy a szeretet másítson a mondatán egy szót, ami kacagtatná magát hiába. úgy érzem, nem volt  hiábavaló  próbálkozás.   úgy éreztem magam mint egy idegen kávézó fogasán felejtett színtelen kabát, késő volt,sehol jel, halló, itt maradt valami az életedből,csak üres csészék zörögtek,  de ott voltál a kávézóban mint egy idegen. 

Leheleted legyen forró égessen , a szájad pajkos álom ébresszen . Ölelésed  legyen lánc mely körül fog , lakat is legyen rajta, tiéd a zár. . Vágyam ébresszen benned kegyelmet, kezed kösse kezemhez  a bilincset. Ne engedj el, ha esetleg  tévedek, bocsáss meg nekem ha eltérek, Olyan vagyok mint egy sugár valóság, körülöttem mágnes vibrál tágasság, Ha könnyem földbe szivárog ássad ki, szerelmemet és lelkemet emeld ki , A fényt, akár mily kicsinyke éleszd fel, ingatag testemet , mi picinyke találd meg, Ne engedd a tévelygésem vezessél, ha kiszáradnak könnyeid  jelezzél . Vérrel fogom visszafizetni ígérem, , a bilincset kezeimről   ne bontsd ki .[W.B.]  

Oly forró a szenvedély lángja fölcsap, törtet feléd, de lelkedben, ami marad felejt hűtlen, mert oly gyönge néha tested langy fénye csak egy hullámsodrás mámora az áldott kis csoda, ami eltévedt, s bánatba torkollik tova. Oly szép a mámor csodája, furakodik halkan és mint bomlott nyáj barangol szíved raktárába, de oly gyönge a szíved, nem bírja lüktetését majd csendesen suhan karjaidba, hűtlenül eltűnik tántorogva a nagy sodrás hullámaiban. Minden csak percek zavara, mert nyargal az idő, könnyen illan lángolatlan, s hiába kergeted szomjasan, eltűnik a fénytelen alagútban, s döbbent arcod sápadt színben hallgatag, már nem szorítod markodban a szenvedély mámorát, de tudod, nem lesz több ilyen soha.  

 Világosodik már a hajnal, nyílik szeme színe s bimbója kibomlik hűlt helye az éjnek,rémek,  árnyak  nyomát bottal ütheted nyugodtan. S a reggeli szellő is serényen válogat lobogó sörényével a cél s az üldözött  gondolat, akár a légszomj, akár összhang, véres idill s félelem egyformán fojtogat. Becsukja  perzselő  hevét a Nap  heve, zavartan tolakodnak vissza   az árnyak, a csapdába zárt  pillangók keservére vesztébe  szalad a bosszúálló indulat. A hangulat, maga sem lázad elvégre csupán-csak mulattat mint igaz beszédben a hangsúly, figyelem és lélek együtt és külön, tisztán kihallható,  erkölcstelen. 

Zárt autóban összezsúfolt kis csirkék utaznak, biztos egyetlen végzetük felé, a sok rácsos vasrekeszekben pihegnek, nem csipognak,de izgatottan lihegnek.   Zárt kocsi mögé húzódtam egyenest nem előztem,szívem nyugtalan lett, egy adventi ünnep kora délelőttjén sok fehér tollpihe a hajam befedte.   Visz minket a gonosz, erősen csipogtak: hiába csipogunk a világ nem velünk tart, tápláljuk egymást, kis sorsunkba harapva pici tollpihék,bilincsbe zártan, zavartan.   Minden mindennek része, és egészbe egymáshoz tapadva halálfélelemben, tollpihék szállnak közöttünk leverten míg sötét vér csillog fehér tollpihékre.

 Lakat nélkül szabadon állnak a polcokon  emléktárgyak, kitartanak mellettem, a gond gyötrelmei vigyáznak ,s a szél valami régi forró csókokról suttog,s elporlad tőle a csont. Eljön az én időm is, megöregszem nélküled, mértéket vesz rólam a halálhoz az életem mert,csak az igazolhatja gyönyörűen, édes szerelmemet,mit semmiért sem adhatok. Az ablakhoz ütődő elefántcsont fehér nesz egy valaha szeretett személy nevét szólítja feketék az ingó árnyak, de porcelán fehéren hallgat minden, ami eddig sem volt beszédes. Legtöbb perc  várakozással telik, csalódások lassú kora  végez terveiddel, elszárad a rózsád amit a remény idején öntöztél s legtöbb időd gondokra megy el,s egy árny tárja feléd karját. Vágyaid gála üzenetét bekormozta az elmúlás fagyott ágakon nagyot roppant a kétségbeesés, de aztán a jég kiengedte rabságából a faágat s a megfagyott tócsákban minden újjászületés.