Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Nekik szánom e furcsa őszi estét A borzas fáknak; hunyorgat a Hold Két gyertyaszálnál fekszem, mint a holt S e vers mállik le számról, mint a festék   Száz gőgös koldus, száz fa, szótlan, bús, vak Feléjük tárom szívem, ablakom S mint temetőben ócska szalagon Arany betűk, a csillagok fakulnak.   .Fejük felett a Telehold van ,Alattuk százezer levél Feketén, holtan     Úgy állnak vén kezükkel intvén Úgy állnak az őszben, halálban Mint.én .

 Ha kit szerettél, s ronggyá tépte lelked A misererét csöndben énekeljed. S ha volna még mit tépni, úgy Te tépd Zúzd szét szíved és hányjál vért, epét.   Könnyed apadjon, száraz csuklás verjen Hörgő torkodra vad kín térdepeljen Mert áldozat csak úgy igaz és áldott Ha minden bűnt szent tisztaságra váltott.   Önként tárd hát a szenvedésnek lelked S a Misererét csöndben énekeljed.

 Elhanyatlom a sűrű esthomályon. Mindig zajongó szívem könnyű lesz Sötét hajó mélyére dönt az álom . Némán, vakon sokan hevernek itt Evez velük az Alvás, mély titokban legyintve álmok zöld partszéleit   Város jön, tenger és délparti láz Alvók pillája árbocélre borzad s ernyedt világ émelye babonáz.   Riadnak sorra, mint meredt fatönkök félelem feszül mellkasuk falán és kapaszkodnak görcsös, bamba öklök   Hűs szél remeg frissült lankákon át Lengeti zilált fürtjeit a lánynak Mosoly-sejtelmek hintik homlokát   Mégis mélyebbre lát az öntudatlan alvás: elnyúlni szürkén és meredten mint egykor fogsz nyűtt koporsó-falakban   próbájaként a túlvilági létnek hol közömbös, hogy zeng-e majd a kürt s időtlen árnyak Céltalanba lépnek   Tüdőd forrása fújtat elgyötörtén reggelt köszönt buzogva. Fény, homály  Neked mindegy, akár a sírgödörben

 Mint vonat után szálló szürke füst Úgy, húz utánam most a néma bánat És bennem száz kerék ha zúgva-zúg Jaj nincs sehol egy csendes, árva zug, Ahonnan most én nem szállnék utánad.   Szállnék utánad s füst vagyok csupán Tűznek, vágynak, álomnak szürke füstje Szállnék, de zárva tüzem ajtaja és nincsen szél, mely hozzád hajtana s magába nyel az őszi ég ezüstje.   És nincs vonat, hogy elhúznék utánad és nincs hajó, hogy vízen szállva mennék Kergetlek egyre..szállva, hullva, égve és eltűnök az Örök-Semmiségbe, mint szálló füst,mint csendes őszi emlék.

 Huszonnégy évet ingyen adtam amíg magamnak megmaradtam Huszonnégy évig kósza jártam amíg magamra rátaláltam és azt mondtam, csak üres semmi jobbra menni, vagy balra menni Megfogni fát s szólni- fát fogtam Virágot tépni s megszagolni. Érezni egy vad férfiszájat  és égő vággyal ráhajolni. Menni az úton énekelve s mikor már régen messze járok az utat akkor venni észre. Rágondolni arra a szájra,  ami űzött, hogy messze menjek soha nem látott messze tájra.  Mind olyan, üres olyan semmi  s aki magában indult útra tanuljon meg magában menni. 

 Mint lázas tenger forrt az utca S egy futó hab elém dobott, Ott maradtál a parton állva S felém köszönt a mosolyod.   Két fal között zúgott a tenger Két fal között álltam veled, És csodáltam, hogy a zöld tajték Kikerüli a testedet .   Szőke bóbitás, kis virágszál Kinek szirma aranyat ér Nem tudtam akkor, hogy a dajkád Az irigy tenger visszakér.  

 Anyád tavaszi álma messzeröppent ,csak te maradtál kiskertjébe csöppent harmatos, édes, csókvirág-csodának .Kik elhaladnak kertetek körül,  allva csodálnak. Apád tüskének állt a kerítésen, ne jusson hozzád még a szemverés sem ,se méztolvaj, csapongó pille, dongó: se virágrontó ködös gondolat barna borongo .Anyád folyton perel a nyári Nappal :ne hervasszon meg hegyes hő-nyilakkal ,éjjel a Holddal alkuszik, komázik ne rontson meg,ha szerelmet nyit   amennyei pázsit.   Se éjjelük, se nappaluk miattad . . . — S egy hajnalon talán meg sem siratnak ,ha jő egy merész legény, kinek hisznek ,beront, leszakít kalapjára tűzpárnapi dísznek   .Apád tüskének állt a kerítésen, ne jusson hozzád még a szemverés sem ,se méztolvaj, csapongó pille, dongó: se virágrontó ködös gondolat.             ,