Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

  Arany      szókkal hasztalan költögetem szívedben mélyen alszik a szerelem.   O,ha csak csoda-reggelre ébred, mikor labdarózsák csodálják picike lépted.   O csak csoda-hajnalra ébred csodatavasz simul a fákra, mikor a harmat rápihen az ibolyákra!

Utamról százszor is letértem Mégis utam végére értem, Míg éltem, hasztalan daloltam Tán jobban értenek meg holtan.   Karom törött, horpadt a mellem Istent s mindenkit kihasználtam S harcolni még sem mertem Ezért a senki zsellére voltam.   Volt szívem, csókom és nem értem Szeretni s csókra rá nem érteni Anyám volt, férjem s volt párom Szelíd volt s jaj, nehéz volt a járom.   Éltem, sem éltem s már leéltem S azt sem tudom kár volt-e értem Kenyér s miatyánk szolgáját Fejem, gond és Isten is taposták.   És szent hámoktól lelkileg-nyúztak Igáimat törésig félig holtan húztam, S most semmim. Csak ezer kérdésem Miért éltem, nem tudom, nem értem.  

 Hogy napról-napra szomorúbb vagyok Hogy ajkam körül mind-mélyebb a ránc  S fejem, e gyorsan hervadó virág S Hogy mind-mélyebben csügged lefelé  S hogy bár az őszi dértől messze még hogy bár az őszi dértől messze még Holló-hajamban egyre-több az ősz Okát már nem is kérdezem: miért   a szél fúj, víz, folyik, hő- fűt, hűt a hó, S az én lelkem, szomorú mindhalálig  A bánat már az életem mikéntje Mint halnak a víz, csillagnak az éj, Fában életnedv, gyümölcsben az íz A ráma, melyből nem lép ki a kép Mert kép és ráma eggyé egyesült.   Mintha szobrászkodó szép isten mester Belőlem gyúrná a Szomorú-szobrot bár mintha bánat-öntődében volnék  egy életemmel tárt agyag-modell s belém formába ömlene sok bú, hogy egyre teltebb s egyre súlyosabb legyen a bánat- ólomtól az életem.      

 Könny, ifjú könny szememben, enyhe víz és lelkemet elönti most a jóság az élet: csak a számon furcsa sósság múló keserv, kesernyés, renyhe íz.   Oly jó e bú s hogy édes enyhe visz, mint szél a hulló, illő könnyű rózsát, mit összegyűjt majd barna foltú, ó zsák szédít az illat, melyet benne visz   Úgy érzem, minden illat és meleg gép nem robog s a durva klaxonok hangjára, ablaktáblád nem remeg,   most visszatérsz magadba és a régen elmúlt, de egykor édes hímbarátok csillagszemét látod a ferde égen.

 SzJvem szirmára csöpp madár repült Különös, áldott, énekes madár S azt mondta nékem: soha el ne küldd, te el ne küldd őt többé soha már.   Szived, e furcsa és szegény virág, ha itt marad, többé el nem fakul Időtlen fogja éni a világot át  s a végtelenbe halhatatlanul.   Én meghallgattam rejtelmes szavát s a csöpp madár a szívemen maradt És lett a szívem örök rózsaágig melyen szirmot bont minden pillanat.   És lett a szívem nagy rózsabokor Csodásán ömlő, halk szirom-zene amelynek mélyén mintha valahol egy csöpp madár szent lelke zengene.

Kétszárnyú kapun járunk: ő, meg én A gazdag és a lerongyolt szegény Ő ki a házból, én be. Sírva Ő, Víg kedvvel én. Ő bánat, én erő.   Borút talál Ő, én fényes eget. Ö hallgatást, én szót, amely betelt Ő árván áll kint és bent éhesen Én itt is, ott is telten, kényesen.   Kétszárnyú kapun járunk Ő, szegény Mindig a sötét, szú ette felén, Én a ragyogón, hol Ő sohasem  Vagy, ó jaj! ezt én csak magam hiszem.   Más róla tudja, hogy víg és ragyog És rólam, hogy az árnyéka vagyok Nem mindig úgy van ahogy látszik fordított az a színe, a színe fordított. 

  Magam ura lettem A szélvihar elvitte ,színes kendőm, kapkodok utána de hasztalan a vihar mutatja az eltelt időm, a dús felhőkön sötét vigaszban repül elnémult vággyal ég felé. Fordul kedvem ,ahogy engedik, úgy látom minden bekövetkezik, szőkeségemet ellepi a hideg veríték álmaim,mint a csillagtalan ég. Büszke testtartásom szenvedése láthatatlan lesz a csönd jelmezén és nem tudom, már nem izgulok, nem érzem ,hogy a Világgal forgok nem háborodok hamar a semmin csak csöndben némaságra ítélem magam,s keresem a jövendö keszkenöm. Megértem az alkonyt-rövid napok hosszú éjszaka merengését, kedvemben örök zenét hallgatok mit emlékként tálalnak nekem álomittas ,mámoros alkonyok. Oly részeg leszek, mindent kékben hol pirosban látok,és leheletem aranybarna álom a rövidke éjszaka, mi igazi tisztasága csillag életemnek érintetlen nász belsején. Nagy úr lett a semmim a létében. [Wilhelem Margareta}