Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 S  most,  hogy  a  föld  egy  csatatér8   műi'jók  jaja  véget  nem  ér, Magam  sem  tudom,  mi  lehet ,Ügy  fojtja  egy  kéz  szívemet. Oly  csüggedő,  oly  hallgatag, Nem  foly  belőle  dalpatak. Pedig  hcmy  most  a  szenvedő8   a  föld  sötét,  nagy  temető. A  malom  is,  völgy  oldalán, Addig  zakatol,  jár  csupán, Amíg  egyetlen  friss  patak Szelid  vizével  hajtja  csak. De  hirtelen,  ha  rászakad Pusztító  tenger-áradat, Eláll  egyszerre  a  malom, Akár  csak  az  én  kis  dalom.

 Szemed az most is itt sugárzik minden mosolyon,árnyon át rám villan utána fordulok, s tűnődve járom az idegen kövek,idegen lábnyomát.   Arcod a hamvas égő felhő mint otthon úgy simul felém ha betűk tavából felmerül, tekintetem és messze száll ahol fogan a költemény.   Kacagsz,ilyen voltál legelőször csilingelő ,pergő gyöngyvirág, és így kísér a végtelenből a hangod életritmusán szépséged -ez a nagy világ.   Kezed nem tudott elbocsátani nincs távol és nincs tegnapi szívünk csengő ,fiatal éveit bonthatatlanul haranggá ötvözött valaki.   Velem vagy bárhol jársz,lelkem örök közelben hallgat,lát s nem tudom miért rezzenek össze miért várlak még mindig úgy ha nyitják szobám ajtaját.        

 Ki  tudja,  merre  jársz ki  tudja,  kire  vársz, ki  tudja,  kit  szeretsz míg engem  elfelejtesz. Társad ki is lehet  ,ki ismerheti szívedet s hogy holt vagy-e ,  vagy  élsz, ha  majd  magadba  félsz. .Elmúlsz,  mint  gyönge  szél fú, mint  könnyű  vágy,  s  nehéz bú amely  őszön  szerte száll amely szíven talál. Sírod,  ki  tudja,  hol  van  de  neved  élve  holtan, míg  szép  tested  kihűl, száll  tér,  s  időn  kívül. Ki  tudja,  hogy  szerettél  múlnak  nyarak,  telek jaj,de  halhatatlan  lettél ,mert  én  szerettelek1  

 Ha orgonát látsz, gondolj reám Gondoljad hogy most sírom egy könnyem Mert valaki elhagyott könnyen Gondoljad, hogy lecsuktam a szemem.   S egy néma, fehér álmom temetem Nem is hiszed hogy mennyi fájdalom Tud elhelyezkedni egy virágszálon Ha orgonát lászt, gondoljn reám.   Ez jelzi nekem a boldogságot Amit a szemem sohase látott .Mi volt az ? ifjúság ? vágy ? szerelem Mit tudom én?    De van az életnek egy boldogsága S az nem volt sohasem az enyém  Ha orgonát lát, gondoljon reám .Gondolja, hogy átléptem a nyarat.   Minden kincsem egy el nem sírt dalom Egy elrejtett, szótlan fájdalom .Milyen egyszerű szóval leírni, Van, amit nem lehet visszasírni.    Ha orgonát látsz, gondolj reám                                    

 Oly ritka, oly kevés széles e világon, Amire még vágyom. Minden nap ritkább lesz, minden nap kevesebb Kőfallal övezett, dús lombú öreg kert Sötét, bólogató évszázados fái Alatt némán járni   Járni fél aléltan, Fehér liliommal szegett utak mentén Mik álmatag-szendén Égre nézőn  állnak         Illatlelkük ima, mintha Templomba igyekvő lányok volnának. En is ezt szeretném Elmélázni minden harangkonduláson Aranylomb hulláson Minden naplementén. Kertben — hova nem hat zaj, kacagás, ének, Nem élni, nem élni, csak álmodni, hogy élek.   Álmodni, álmodni ódon falak között Hol mindenki nyugodt, s egyformán öltözött Hol minden hang puha, imára tompított S a csönd életteli, sejtelmes, mély titok Mit át-meg átitat, Elomló áhitat, S mit óramű kiszab egyformán szelíd halk Egyik, mint másik nap. Szeretném a hajnal mindig ébren leljen, Térdem térdepeljen, Tűnjön, föloldódjon régi pogány voltom ,Hogy minden földiség rólam leomoljon. Szemeim nyíljanak csodás új lát...

A lélekharangos naplementék oly kopottak,mint az emberélet És mint álomszuszék, rest cselédek hamar csillagmécset gyújt a menny-ég. * Alkonyatkor szépek, ó be szépek átlépni múltunk tűnő éveit. S szépek a lélek tűnődéseit leányfülbe gyónó, halk beszédek *. De míg szerelmes szón duruzsolnál minden fény kihűl a horizonton. És bocsásd meg, boldog, hogy kimondom messze sír egy könnyes húrú zsoltár. * Gyümölcsöt színesít az őszi nap, kadarka fürtben mustot ízesít, S ha dús fűszerszag hull is szívedig mást érez most a reszkető szimat. * E bús sárgolyón a délt,s északot felkelti még egy késett fergeteg. Amerre zeng, zúg, a szív megremeg, s az orr tikkadtan iszik vérszagot/.W.B/

 Nyárutó szél   Szeptemberi fény. Tört erejű Nyár Törtet lankán, völgyön nagy igyekvéssel Ugyancsak dolga akadt a menéssel Megroggyant lába alig bírja már.   Szelet küld ellene a nagy havas Ki a dombélen lesből útját állja S menekülő ellenfelét úgy megcibálja Az ősz hírnöke, szemtelen kamasz.   Kertek kebléből édes illat árad. Kéken kacsint a besztercei szilva. Bús holló ül a tetején a fának.   S belé károg sértőn az esti pírba Az erdőaljban pásztortüzek gyúlnak, S a szívre őszi fájások borulnak.