Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Te, csillagtalan éj királynői szinte percről percre várok tudom,  amint gondolkodom érzem hogy  suhog szárnyad. Tudom, hogy jössz s legyőzve kimúlnak a viharos álmok, mint elfelejtett  öltözőben a penésznek induló vizes trikók. Szavaimra a ritka nyárfák nem hallgatnak azon az éjen s tudom, a földdel lesz egyenlő az én tömérdek szenvedélyem. De a megtört lelkem sebéből kiszakad néhány költeményem s marad a vers mint  vércsepp amely beivódott egy csatatéren. [W.B.]

Szeretlek de lehetetlen léte kéne. ha magányra kárhozott vallomás félénk szerelmem rettentő igénye, mely valótlant lát a valóban mást. Kívánom hogy szeress ,de gyanú imbolyog fűl, elme  mintegy tanú, mosolyomra egyre mosolyogsz s kérdően nézlek :zokogni fogsz? Ha hívlak: jöjj, már elkéstél így is vágyó szem rebbenésemnek ne higgy szeress, de ne szeress a kedvemért úgy légy enyém, hogy maradj magadé. Téged szeretlek, te magad szeresd hunyt szememben szándékot keress, ne légy valóból gonosz, balga álom csak azt akarom ,mosolyogj az álmon.

Egy régi barátra akadtam az este rég nem találkoztunk, hiánya érdekelt, a sok baj és jaj ,a másé is, az enyém is ez egy általános és idült zűrzavaros lét. Nem változott semmit, jámbor tekintete a sok erőszak, mely romlásba kergette, űzöttebb vaddá alázott meg sok embert megborzaszt néha, hogy Ő sem kivétel. Csak jönnek, mennék egyre a napok, lassan árnyunkon kopott fény csillog s a messzeségben ahol én állok most az akarat kóbor messzeségben látok. Egyikünket sem kímélt a mennydörgés szempilláimat verdeste tüzes eszme s míg sablon-mondókáinkat hadarjuk tebenned keresem a tiszta hatalmunk. Szédülök és sajog még mindenem  de te vagy, ki engem beszédre bír a virág és nyár között itt vagy velem mert te vagy nekem a létem eleme.[W.B.]

Ha lehetnék neked tavaszi szellő száraz fű között egy kis elázott szegfű, ki, kit takargatna ha eső hullna. ? Ha lehetnék neked füves terület, ragyogó tündérkert pattogó bimbókkal, ruhám férce alatt melegíteném ajkad . Ha majd ellebeg melletted hangzás és hallgatás a megfagyott szóra ajkad kinek szólna? míg új nóta összegyűrten bedöglik zongora szóra?. Napsütötte izgalomban szerelemen taposva, sóhajom kígyó marta virág nótám kigyúlva, földdel egybefolyna a felhők lázában. És kinek fogom súgni emberi nótám halkan királyom ki lenne kisírt hajnalban vakító álmok nehezén ki kit altatna? Életre perdült harcban részletezni ezt, azt csókjaink hiánya oly sokat tudnak, elszabadult zongora dalban széllel repül a kotta . És ha veszted leszek, ki,kit taposna fülledt nyári napban önhitten ,könnyedén, De  engem nem zavarna ha  meleg karod ,betakarna. .

Balázsné nem volt szép asszony. Egyáltalán nem volt szép. Borzasztóan  vörös arca  kifejezéstelen.Mindig álmos volt s a  vörös  tincsek a szemébe lógtak. Testes és lomha teremtés volt szegény feje.Arca tele volt apró szeplőkkel.     Ellenben jókora tenyerekkel és talpakkal áldotta   meg a fennvalló.. Még a kollégium négyszáz diákja között sem akadt egy sem, akinek megakadt volna a szeme rajta. Pedig éhesek voltak ezek a fiúk.A orvosi egyetem  diákjai csak nósztalgiáztak.  Az asszony népségtől elzárta őket az egyetem, ahol reggeltől estig tudományt ettek, a csapszékek és kávéházak, ahol nőkről diskuráltak.. Az öregebb hallgatók ügyesebbek voltak. Kivált vásár és ünnep napokon strázsáltak eredményesen ezek a korzón, mikor a külvárosok szomorú hölgy közönsége szellőztette ünnepi ruháját. De ez sem volt örökös öröm. Meg aztán többnyire pénzbe is került. Nem sokba. A kényesebbeknek fürdő jegybe, a többieknek mozi jegybe, vagy cukrászda-számlába. A Szentgyörgy -utcai Olga -cukrászdába szokt

Mert nem csoda: a kor, amelyben élünk, oly kalandos, oly esztelen, komor, hogy jaj annak, ki másról szólna velünk, mint csendről, mely a békéhez sodor. Míg drága kaland volt a pubertásunk érettségink drukkja még most is éget nem tudtuk, utat mely irányba ássunk s elvesztettük máris az új  életet. De mit folytassam? Más is végigélte ezt is és azt is, mi még  utána jött, a békét, mely a harcot meg nem érte s mely üres szó volt vad káosz fölött. Mindent kerestünk ,néha oly  valaki, férfit, hogy mosollyá tegye sóhajunk mert ostoba, ki lehetetlent óhajtott olyant, minőt egy  asszony  átalakított. A világot megváltoztatni nincsen módunk, de hogy két lekötött kezünk a végzetnek elégedetten intsen szüntelen,  csodával  varázslatosan rendelkezünk.

Nem is tudom ,hogy akkoriban miét figyeltem fel rá olyan határozottan.Oly sokszor láttam. Minden este amikor a munkából érkeztem haza az öreg kéregető ott ült az utcánk sarkán. Magas őszhajú enyhén  hajlott hatú középkorú férfi, aki büszke volt arra ,hogy a járókelők előtt le-le emelte szürke kalapját egy kis  fej biccentéssel együtt  megköszönve  az adakozóknak mint akinek egyáltalán nem  ez lenne a feladata .Tisztelet tudóan nézte a színes embertömeget. Nem nézett ki kéregetőnek,inkább volt benne valami ,ami  csodálatot keltett ,nem szánalmat. Navigare în pagini Mintha büszkén hordozta volna keresztjét,még most sem értem ,honnan  jött ez a tisztelet érzet az emberek iránt .Különös ,furcsa alak volt. Így figyeltem fel rá. Nem nézett ki nagyon szegénynek sem éhesnek .Amikor gondolta ,hogy senki nem látja ,óvatosan megszámolta az az napi keresetét.Majd ült órák hosszat amíg késő este lett. Majd pont olyan komótosan mint ahogy leült ,ugyanúgy felállt ,feltette