Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Fel-felhangzik bennem egy régi dal, de már fátyolos, torkomat kaparja belső törvények néha  megzavarodnak, ezentúl mar így leszek - karikatúra. Meg- meg pihenek, az idő engedelmes mielőtt a lelkem megzavarodna élve de az emberség ezzel emberesül meg ki tudja, lehet még sejtelmük  sincsen. Percenként kudarcra tanít keservesen nyilván megérezi  szívem:érdességét de tűrve a megnőtt támadási felületet, semmi kétség,itt is győz az ősi törvény. Deleidet nem ismerem s fénylő reggeleid a bágyadt örömök, újabban gyökértelenek, próbálom belakni a percet, aligha sikeres akikkel barátkoznék ijedten menekülnek. De tudom ha kicsit kora is még a záróra más szerepre készül: mind vastagabban párákba bújik próba végett,szabállyal az egynemű híreket váratlanul elpusztítja. Rendes fészkében a testben nem nyugszik még a lélek sem. {W.B.]

Van egy érzésed- nem tettél eleget, van egy érzésed,- mindent megtettél s most itt állsz világodban egyedül lelked s tested kínok közt feszeng. Nem vagy hibás Istenem -értsd meg fájdalmad hangos, süket a gyász-zene, s ha újból forgatnád életed kerekét biztos hős lennél,kislányod előtt. Azelőtt is hős voltál ,Neki a mindene miért történt mindez-valaki tévedett? Lehoznád neki a Napot ,csillagfényeket csak még egyszer simogatnád kezét. Csak még egyszer fognád kacsóját mellyel vidáman ráztad kis játékát sírni sem tudtál ,nem volt könnyed elsírtad már rég ami történt veled. Lelke tisztább volt a fehér galambnál álmában olyan volt mintegy királylány valószínű szép királyfi várta odafenn időnként vissza néz apja felé örömmel . Istenem adj erőt , amennyit csak lehet hogy az apa átvészelje a  hiányérzetet vigyáznak  rá fenn , ha itt lent nem tették adj erőt az apának hogy mindezt elviselje.

Az az erős, ki gyengeségét erőnek nem használja ki az az erős, ki nyugton gyenge, ki nem: sok, de ki: valaki. Az az erős, akinek álmát nem zavarhatja semmi meg, ki, amikor semmije sincs már, örülni tud a semminek. Ki azt mondja: az élet mélyén új világokat rejt a köd, erőnk csak úgy erő, ha jóság a lét szívéhez odaköt. Az az erős, ki elhitetni tudja a sorssal, hogy bukhat, kitől a vágy akárhogy futhat, utána soha nem szalad.. Az az erős, ki gyengeségét erőnek nem használja ki, az az erős, ki nyugton gyenge, ki nem: sok, de ki: valaki!

Saját sorsom bogain gondolkozom nem vagy többé fölöttem hatalom, már nem siratlak éjben, virradatban, esengve nem tárom feléd karom. Fürkészem titkod néma esthomályban bennem s benne, kiben szövöd magad szólítlak jöjj hozzám,mert befogadlak fejem meghajtom s nesztelen is hallak. Reád ismerek, reád ahogy ragyogsz, kísérem lépteid, amíg csak kívánod, lelkednek ezer fátylát bontogatom amíg majd egyszer szívemhez simul. Gyere! Megtörténhet, hogy vakmerő vagy kinek szívén a világ bolondsága forr, minden szavad hamis és lemondóan nézlek, - vádolom egyre kegyetlenséged. [W.B.]

Fenyőcsúcson, messze fent egy szép galamb megpihent, belenézett épp a napba, karcsú szárnyát megmozgatta. Mélyen lent a fa tövében epervirág fakadt szépen, ő a napfényt elkerülte, hűvös árnyék rejtegette.  Havas hegyek szép virága, galamboknak vagyok  királya, hűs árnyékból jöjj ki, kérlek, fordítsd orcád a napfénynek. Illatodat ideérzem,elszédültem, elszédültem már egészen, jöjj, szárnyamra ültetlek én, általviszlek a nap tüzén, Szép beszédű galamb madár, teelőtted nincsen határ, égig szállsz te napsugáron, én meg árnyékban virágzóm. Fúvó szélhez vagy te kötve, megfogódzom én a rögbe. menj utadra szelek szárnyán, vissza se nézz, ne gondolj rám.

Bennem élsz akaratod nélkül, a nap nem fut úgy, ha éjszaka űzi, testemben tested,karomban karod, legyen minden ahogy te akarod. Szeretnélek megtagadni, de vágyaim hidat vernek hozzád. Szeretnék egyszerre lenni urad és hú kutyád ki kedvedre igyekszik megőrizni lépteid illatát. Két száj beszél saját nyelvén egyszerre s két szempár egyre kérdezőbben les egyre kutatóbb tanácstalanabb érzelmek egyre sűrűbb legyintéssel behintve. A fő törvény kisiklott: bongva-csengve zúzódhat széjjel mint a többi szerencse, a harangok némák , iszonyú kilengéssel. S még mennyit mindent kell mentenem, mennyit mindent kell szavakba öntenem hogy szelíd álmok terüljenek szemedre. szelíd álmok 

Prüszkölve, dübörögve futott a vonat a város felé. Mint egy tűzokádó, vörös szemű mesebeli szörny, mozgatta kígyószerűen hajlékony testét, belefúrva magát az éjszakába. Hajnalodott. A mindent fogva tartó sötétség kezdett meghátrálni. Láthatók lettek a letarolt mezők, árnyas ligetek és a nádasok alábukó vad madarai. Friss levegő áramlott be az ablakokon. Lassan ébredni kezdtek a megkínzott utasok. Utolsót nyújtóztak a kényelmetlen fapadokon. Akinek volt, elővette elemózsiás zsákját és nekifogott a csámcsogásnak. Jóízűen szelték a falatokat, hálát adva a fölöttük őrködőnek, hogy még van honnan. Egy ilyen zsúfolt harmad osztályú teremkocsiban ült Kata és szívszorongva gondolt a városra, ahol eddig még sohase volt. Egész kis vagyont hozott magával faluról. Perkál ruhát, kötényt... Tizenhat fiatal évet, húsz évesre érett testet és határtalan életkedvet. Könnyek között bocsátották útra, mert sokan ették már otthon a kenyeret. Ellátta tanáccsal az egész falu, rokonok, ismerősök,