Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

A bal első asztalra felterítették az abroszt, rátettek egy terítéket, félliteres boros üvegben mezei virágot állítottak a végére s szemben vele odakészítették a zöld üveg hamu tálcát. Mindent úgy rendeztek el pontosan, ahogy már tíz éve minden nap. Az öreg pincér pontosan emlékezett arra a napra, amikor a bal egyes asztal új vendéget kapott. Azelőtt vidám fiatalember szokott itt vacsorázni, aztán a vége felé egy leánnyal jött s a legvégén csak a házassági hírt olvasta az öreg a lapban. A vendég elment, háztartást alapított s családi tűzhely mellett melegedett azóta.  Aztán jött az új vendég, letelepedett a bal egyes asztal mellé, körülnézett, rágyújtott egy cigarettára s megrendelte a vacsorát. - Futó vendég  - gondolta némi megvetéssel a pincér s kihozta a kispörköltet. De a vendég másnap is megjelent, aztán harmadszor is. A negyedik este már fenntartották számára a sarok asztalt. Ez a figyelem jól esett neki és meg is mondta a pincérnek: - Mától kezdve minden este jö

Aki erejénél többre képes mindenkinek többet adna, mint amiből éppen nincsen, de ha belül a vereség többször elérte mégis könnyebb kibírni azt,nevetve. Bennem izzanak lobogva érvek serege és mennyi minden történt gyakran ezért, hol boldog voltam, hol lelketlen lettem láttam magam,kívül nincs minden rendben. Bátran kilépnek soromból, soraidba lépnék s csak morzsát adnék én is mint te nekem hogy halhatatlanná tegyem magam örökre tegnap?Ma?Holnap, Tegnapelőtt? Vagy sohasem. Csak rágom magam. Nem értem, nem értem nemrég öreg holmik között kutattam ébren, régebbi leveled került kezembe,gyűrötten földúlván csöndemet,úgy is mindegy neked.. Egy gyűrött ősz-deres férfi köszönt minap rám, megálltam néztem, visszaköszöntem néztem, a szeme szeme, végül a szemét ismertem meg, hallgattam sután, két egyforma férfi állt előttem.[W.B.]

Miért van az, hogy véremet űzi képed, látlak úgy is már, ha nem állsz elébem, éjszakákon nem lel az ágyban álom, majd csak a sírban találom nyugágyon. Szédelegve megyek, járok s tapasztalom mire tekinteted kezdetektől fénylett, amióta születtél, várom , hogy elásson, ha szemembe nézel,újra megtalálom. Enyhe visszhang súgja gyöngy nevedet meg sem várva titkos percét a helynek az esttel visszatér a szokásos titkos nesz sok apró neszből lesz az  ismeretlen csend. Vágy igazát rejti szád, de nyelvünk egy, halk mosolyod visszafogod,csepp jéghegy futva a vér bőrödig ér almodban, érzem tudd meg mit akar,- lángja hamar elvészen.

Kint hull a levél, vele elfogy a naptár bús dallamú névnél áll meg az ujj, egy gondolat úgy elidőzik e napnál, mint lomha hajó, ha a szél sose fúj. Jó volna lelátni a kerti kapukra, a kútnak a köd ha lefogja szemét, mert hátha belép, s a lugasba visz útja, szép lába nyomába nem ér a sötét. Mondd, miért szereted a lombos fákat, mert lassú haláluk is enyhet adó? Hát óvd meg e verset, az éj szele vad, fáradt szívem részre  hajló halk  szó Könnyezik vagy felnevet,a ragyogó hold köréje gyűjti képzeletben,a sok   csillagot, sok apró neszből lesz  csend,és titok, az esttel visszatér a rend ,-színtelen szobor.

Puha barna,zsíros   föld felett lepkeszárnyú,tavaszi felhők, mögöttük távol mozdulatlan viruló azúrkék,selyem paraván. Kiterjesztett-karú két óriási nyír minap teremtett millió lila ággal ölelkezni akar ma mindenekkel és beleolvad halvány vonalakkal. A zsombékos fű között ibolyák a somon mámoros méhek rajzanak, bronz sisakos, fiatalos rügyekben májusi balladák régen  alszanak. A vizeken fojtott, halk üzengetések, most már lázasan jönni fognak titkos, könnyűvérű sötétségek és reggel, ha a kuszált sugarakat félresimítom a tavasz homlokán és szeme közé nézek,szemtelen, fel fogok derülni őszi lelkemmel a tavasz piruló és boldog zavarán.

Iszonyodom az ősz pucérságától mélyen lehorgadt virág szirmoktól , szélben furcsán kócosodó fáktól a rothadó levelek halott szagától . Hegyek oldala már csak szüzén csillog a megfagyott erdő földjén , vadászok könnyeznek a hidegben míg kutyák kergetnek kis őzeket . Előkerülnek nagykabátok zsebbel kinyílt ajtókon huzat térdel mereven ölelem kabátom, kezem zsebemben térdem kilátszik mint gyerekeknek. Iszonyodom a reggeli hűvöstől sebeim nehezebben hegednek ernyőm kinyitom apró cseppeknek vizes kabátomat magamhoz ölelem. Elveszítem biztonságom gőgjét fergeteges szél cudar hidegében boldogtalan leszek minden ősszel kezemmel simítom vizes térdemet. Oly szeszélyes fura emberségem házából ki rekedt csigára rálépek , bár sorsunk oly egyforma végzet csak hogy külön nyelvet beszélek. [W.B.]

Nem szűkölködöm szeretetben, osztogatom mindenkinek  szét kéjeknek boldog sóhajában nyugtalan lelkem csak holtlét. De engem csak hűs vigasz ér szívem dermedt szíveket kér, meddő szerelem mi megmarad szívembe zárom és meghasad. Mert akaratom nagy vágyában szívem lángra gyúl avatatlan, s loholó múlt másnapra talál mi közöny volt könnyen elszáll. Mindennap csak egy-egy sóhaj a szép mától a holnapi napig s meddő életem terhe  egy robaj súlya apránként ream tapad. És csak forog körbe- körbe életem repedező vas kereke, s nincsen tér sem idő közte csak boldogságom törött össze. Szivárvány íze van vágyamnak, száz színben ring, oly súlytalan ölelések, csókok forró lázában, kéjjel hevítik szám várásában.