Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

- Igen - ismételte  Víg Ferenc, aki a viszont látásunk örömére felcipelt magával a lakására -megházasodtam. De hogy hogyan történt, azt jóformán magam sem tudom. Úgy cseppentem bele, mint Pilátus a Credóba és én is csak azt mondhatom, amit Pilátus mondott: mosom kezeimet. A feleségem még nincs itthon és minthogy ma valami ülése van, alkalmasint késni fog, tehát egyelőre beszélgethetünk. Azután úgy sem lehet. Nagyon elcsodálkozva nézhettem a szelíd jó fiúra, akiről csak úgy sugárzott a ,,papucskormány“ áldásos hatása. -A feleségem tudniillik nagyon erélyes asszony, mondta fanyar mosollyal, és arra szoktatta a környezetét, hogy mindig ő maga vigye a szót. Nem nagyon bánom, mert így bizonyos fajta kényelmem van mellette. Én lelki életet élek az írói mivoltomban és úgysem nekem valók a kicsinyes gondok, ővele nem lehet vitatkozni; elsősorban azért nem, mert úgysem hallgatja meg az embert; de azért sem, mert mindent jobban tud, mindenről megvan a saját rendíthetetlen véleménye. Nem is tu

Lelkem kifáradt a rajongástól s míg a viruló szép föld nevet, virággal ékesített zöld bársonyt lassan megtöltik a sárguló levelek. Szellő ring a fenyvesek tövében oly illatos friss illatot terjeszt, hevesebben dobog a szív ,érzem a sok szellő repdeső emelkedését. Draga Múzsám búcsúra jöttem csak mérget terem álomvilágod, beteg lettem, sorvaszt a csókod inkább nálad hagyom a lantom. Hiába mondom  egyre magamnak ősz jön, nincs melege a nyárnak gyorsan peregnek előttem levelek lassan,  mély árny terül előttem. Az ősz mar hintáztatja szárnyát elszálltak a vándorló madárkák gyöngyöznek hullámok játékosan vidám tündérek tó vizén táncolnak. O áldom ezt a tiszta ,kedves nyájas ezt a mosolygós nyárias   őszi időt,  azt hinném  tévedek talán, a nyár az amely egy pillanatra visszajött.

Mindig  bent van a szenvedés de senki nem magyarázza meg, hogy bölcsesség vagy alázat a vesztesség ami ezt fenntartja. Ha magát bántja az ember az agy bírjon javunkra tenni okos-szelíd fegyelmezéssel ne hagyjunk semmit elveszni. Szeretem,vagy nem szeretem várom hát most is a rendet- bontó lármát, vagy a csendet hogy bizonyítsak  békés tervet. Tapasztalattal már túlterhelten kioktatok mindenkit rendre csöndben  ülünk kényszerülten de mi lesz  ha ez csak  mese? Vannak még alkalmas szavak mik egymáshoz közel állnak és nem derül ki többé már soha miért halt meg bennem a csoda?      

Fátyol függöny, - az idő szőtte sok éven át, avult is most már, - itt leng most is  lelkem ablakán s azon  ködlik rám  a magaslatán.. Mennyi terv: sok hosszú évnyi! s hozzá nem is fényévek voltak árny évek, sötét bosszúállók be sok kincsemtől megraboltak. A függöny  porosodik  egyre jobban, vagy tán az ablak harmatos már? Nem csoda, hisz  dért sír már az ősz... meglátlak-é ismét, tövis madár aki annyi boldogságot ígértél.? Mennyi mindent szépítettem megtörténhet: szép lesz a vég, mert egyebet sem hallunk rég. Nincs nagy múltunk , se jelenünk időtlen görcs lett víg  életünk. számodra esendők vagyunk rég belépjünk a nagy sötét kapu résein. Napok búcsúznak és köszönnek. hol jobbak, hol rosszabbak jönnek, a mai nap furcsa  mint a  arany kincs tegnapnál rosszabb, de holnap ez sincs!

Novemberi tél Hol dús tavirózsák nyíltak rég lepke szárnyon szállnak pihék, az opálos tél reggeli gyermekei párás illatokkal halk keringővel. Már reggelente ködös pára lombosodik a virradat álmon, s förtelmes vad szürkeséggel, izegnek-mozognak a fákon. A zöldet megfosztották árnyak, pusztulásra biztatva ridegen, s a kert végében csak vadszőlő díszesedik fehér dermedésben. . Mintha zárórát tartana a táj kavargásban szelíd hontalanság, mindenhol novemberi kora tél nógat szigorúan ,billentve fejét. Vastag ködöt ereget közénk jelképnek leszáll mindenfelé szétterülve, keservet keresve meleget vált fel , jeges hideggel.[W.B.]

Múltkoriban felhívtam telefonon egyik ismerősömet. Az illető író,újságíró,költőnő azonkívül jó barátnő ,legalább is úgy tudtam,  azok közé tartozik .  A nyarat falun töltöttem alig néhány napja érkeztem vissza a városba, természetes hogy rögtön arra gondoltam ,hogy valakit meghívok ,hogy halljam az újabb híreket. Tehát , hogy igyekeztem a régi kapcsolatokat minél hamarabb felvenni és jó  barátnőimet  hol teázás, hol vacsorázás ürügye alatt magamhoz csalogatni. Nem is kételkedtem benne, hogy K. M., nevezzük őt így, úgy mint máskor is, örömmel fog eleget tenni meghívásomnak. Annál nagyobb volt meglepetésem, amikor barátságos felszólításomra, ridegen csak annyit válaszolt: -„Nem lehet." -„Hát akkor talán holnap? Vagy ha akkor is el vagy foglalva, holnapután." Folytattam rendületlenül az ostromot, de már csak dacból. De a válasz erre is csak az volt: -„Nem lehet."- „Nem lehet." „De hát miért?" Fakadtam ki végre türelmetlenül. - „Utóvégre valamikor

Megrekedő időben vágyad áll, cserepes ajkad szítja magát s nem látod a színek világát és szellő sem kergeti magát. Hordozod magadban kéretlen tetszetős módon őrzött léted, kitágult pupilláddal ráébredsz külön világba reteszelted éned. S belefáradsz az ürességbe nyugodt perceid ütemes tervébe nincs mit osztanod kimérten fátyolos torokkal némán nézed a szenvedő Világnak fortyogását mi bélyeget nyomasztott testedre, bár összefogod a kapzsiság átkát ami neked maradt , oltalmazásra. Szólni sem tudsz , öledbe takarod összedőlt terveid apró darabját, füledbe cseng a földnek morajlása miközben egyedül állsz a holt ágban . [W.B/.]