Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Néha állj meg csak egy percre emlékezz az ölelésemre azt akarom hogy kegyelmezz minden reggel ,minden este. Oly csodás örömökkel telve gyakran találgatom egyre -egyre lesz -e majd újabb idő melyben a percek hajnalba veszhetnek ? Hányszor megpihentünk szeretve, szorítottam kezed a hidegben durva tapintású érdes tenyeredbe ártatlanul simult lágyan kezem. Néha ha zörgött az erdő sötétje letérdeltél elém melegen öleltél az éj árnyait kergetted messzire, beszélgetni kezdtünk hol én, hol te. Emlékszel-e halk ujjak győzelmére mint harangvirág aprón csilingeltek ujjaim közt ujjaid hűen keresték a jelt, mi kéjes csókhoz vezetett [W.B.]

Ahogy egy tavaszi reggel sétáltam az erdőben,hirtelen egy hangos madárhang szállt messzire! _Kakukk! kakukk! kiáltott a kakukk az erdőben s az emberek azt mondták, hogy tavasszal mindig jelzi a kakukk ,hogy az emberek tudjak meg ,-hogy itt a tavasz!   Tehát a kakukk kiáltott az erdőben, a méhek döngicséltek s a szomszéd tó körül nagy kerepelve pompás gólyatársaság járkált, mint fürdővendégek a forrás körül, és egész kedélyesen reggeliztek, egyik békát, másik halat, harmadik meg kígyót készített magának. Előttem pedig egy vékony, aranyszálsugár lebegett el, s oly halkan, mint a szellő fuvalma, kezdett körülöttem susogni: "-Mi egy tündér fátyla voltunk"-"Mi egy tündér fátyla voltunk! Körülnéztem, nem volt ott senki, csak még néhány aranyszálat vitt el mellettem a szél, melyek elvesztek a messziségben, mint egy finom fonadék gyönge szálai.        A szél pedig, a mely meghallotta a napszálak szavait, elmesélte  nekem a tündér fátylának  egész  történetét:   -Vo

Ébredő világban hunyorogva nézel ajkam a csókoktól még pirosan éget, ahogy felém fordulsz álmod tüzével kedvesen mosolyogsz a történteken. Lassan felöltözöm oly félszegen elrejtve előled amit már nem lehet fázósan húzom magamra a kezed, a csendes pihenés puha fedélzeten. Köztem és közötted a távol közeleg így didergősen várom hogy átölelj női vállamhoz érsz , napos reggelen férfi-arc éled megnyugvással regél. Felém hajolsz s halkan súgod nekem -vágyódó szemed többre ösztökélne kezed bolyong, hol csupasz a testem de elválunk örökre remegő szívvel. S míg a nap a holdat üldözésbe veszi máris vágyainkat a szél szét kergeti úgy fáj hogy az illatos bohóság álma szívünkben teljesen össze van zilálva. [W.B.]

Friss az élet a tél hidegében feszül rajtunk ártatlan jégcsoda arcunk pirosságát megdöbbentően pótolja az ősz pucér sápadtsága. Egy pár hónapig, nyár eltűnőben felkopott állal nézzük letűnőben a sarki csillagok meleg tekintete bármikor készen áll feltűnőben . Nem vagyok szomorú ,a tél komoly élet borzongató hatása borogató , s ha netalán csak egy hógomoly akkor is szépít bizonyos dolgokat. Azért állunk türelemmel továbbra varjak kárognak örökös sablonokat , s az alkonyok min később érkeznek a hosszabb nappalban szebb az élet. [W.B.]

Csak figyelem , mintegy zerge mert bátran bírom a sok dörgést, ha elsápad arcom: érdektelen mert úgyis magam ura leszek. Én vagyok a nyugalom, talán a ház ,ahol minden rendben van egy szál virág a csók asztalán szívem ragyog e béketanyán. Nem sírom a múló idők vétkét megfedését, mit sorsomba dobott testem saját terhén is megélt nem kerestem sorsom vastörvényét. A terheket nem vihettem oda, hová lelkem iránytűje mutat és már tudom: nem vihetem soha. oda hol az élet csak mostoha. Porba nem omlok mint egy szegény, kinek háza tűz-romokban hever él még felettem is egy kis remény es türelmes vagyok minden téren.. Az én testem ha porba is hull befogad egy örök harmónia és a létem új szavakat tanul míg sorsom teljesen összehull. Nem vallás, nem éber-mise: öröm, mely egy örök titokkal összefolyt, túllendít e szűk kis földi körön elébreszti szívemben a mosolyt.

Amíg az utat rovom fáradtan, csak úgy hirtelen akaratlan gyakrabban kapom rajta magam hogy gondolok sokat múltamra. Hogy a jövővel nem törődöm, boldog lesz-e, vagy boldogtalan hogy törékenyen de, tettre készen nem az eget nézem merészen. De szomorúan hajtom meg fejem, kibékülve a múlttal, a mával, barátkozom a föld szennyével mely valamikor eggyé lesz velem. De a régi, boldog napokból csak forró, szép emlék maradt, esőcsepp mind fölszáradt a rétről, a déli nap égető melegétől.