Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Puha álmom néha tolvajként les sarkában ködös árnyék keres, hajdani álmodozó asszony vagyok nem kell magam soha megadnom. Hívó hang fut álmaim szűk résein ütemes éneke néha hosszan tartó siralmas panaszom egyre kitartó élesen fonódik köréje szenvedés. Arcomat lassan fény felé fordítóm útjaim fonalát unottan elhagyom álmom feléd kergeti boldogságom hozzád visz utam egyre ,tudom. Ne szeress senkit, engem csókolj csókom tűzként égesse arcod, vad vágyam nyugalmat osszon pillámra könnyen tapaszd csókod. [W.B.]

Régen, míg kicsi voltam s bizakodó álmaim voltak és nem mind olcsók Párizst akartam látni és az Óceánt, álmodoztam, mint egy kis varrólány. De akkor szegény volt a vén világ bosszúságomra nem volt ruhám, s virágok között jártam a tanyát a természetben legjobb mezítláb. Aztán felsőbb, szülői rendeletre jutottam el én is Párizs helyett  tudományra épített egyetemre ahol a pad a ruhámat széttépte. Mikor nagy lettem, szabad lettem, de közben az élet eltelt felettem s hiába lett határ és az út szabad, az évek halmaza nem ismer álmokat. Most vidáman nézem ablakomon át, nézem a kivirágzott cseresznye fát a természet szereti a víg harmóniát, de nem láttam meg soha az Óceánt. De szeretném mégis megköszönni, mi szép volt nekem,fényt és virágot a Napot mi gyerekeimet erőben éltette s vigyáznak rám mint szemük fényére. Egy versbe zárva megköszönni nekik, hogy még itt vagyok s vigyázhatok kincseimre, kiket szereztek nekem, hogy aki voltam régen, újra az legyek.

Simítod homlokom kezeddel megfoghatatlan érzésekkel s fulladó reggel sejtésében ott vagy mindig közelemben.. Mert utat nyitottak bennem az igék és tettek ébredése, sok kérdés eltűnt az időben szeszélyes, rövid emlékben. Forró karok ,kettős melege türelmetlen estékre késztet, visszaterelik lázas tekinteted érzésekkel ,füst élvezetében. A szem, mondják beszédes de néma, akár lehet sejtelmes, végzetesen él benne minden, és nincs hely többé semminek.. Hiszen ez az igazi szerelem nézem a végső beteljesülést jól érzem magam kétségtelen rég ismerlek, ne gondolj az időre. 

 Magas csúcs itt a Váczmány,  Miként én ritka szász lány  Fölhágni rája kész hecc  Bár onnét messze nézhetsz:   Megláthatod Koronkát...   S ha égen nem borong át   Ködfelhős más ilyesmi  Vásárhelyt is kilesni..   Ősi várnak régi tornyát,   Új házon vén cikornyát  Városi-lak büszke ormát,   Kültelkek szürke kormát,  Mert Vásárhely nem kincses  Ilyen városka nincs es...  Ám lásd a grófi Tékát,  Múlt elmék martalékát.  Kötelest meg Arankát  Bölcs lelket nem a rang ád!  Még fölnézhet pont rád is  A törpe Súrlótt Grádics,  A görbe Sáros utca,  Melyen zihálva jutsz  a Kollégiumba majdan,  Hol hajdanább a hajdan,  Hisz éberebb az Aether  Mert több a gheométer,  Szentebb a szent maték is,  S tán józanabb az ész is.  Ha Bólyaibb a Farkas Tűnt árnyakat ne zargass Tekints föl most, te dőre, nézz a  bús Somos-tetőre.  Ősz fosztja már az erdőt,  Szél fújdogál kesergőt...  Tré s belle ,  tré s bell  ez a csodás Trébely!  Nem kell semerre térdelj  Ha lát

Micsoda elcsépelt emberségek kik mellett suhannak árnyak, micsoda összetört élmények keserű világ végtelenségében. Forrong a boldogság mellettünk csillagokból gyúlt merészséget irányítják megnémult elménk  és fől-föl csillannak tündéri képek. de suhannak velünk messzeségbe mert nem értékeljük a merészet, egyre követelünk hitetlenséget, arcunkon megjelenik a gyűlölet mire megértjük halhatatlanságunk hiányzik belőlünk  a rejtett bátorság elvesztettünk mindent mi értelem a múló hajnalnak rejtett sugarán. De ítélkezünk makacs nevetéssel mások későn virágzó szerelmén micsoda elhagyott lelketlenség mi érzékelteti az élet könnyű terhét. Mert csobog a víz és fúj a szél és nyugalom partján szenvedünk megdobbanhat gyáva szívünk es mosolyt csal ártatlan hitünk.[W.B.]

Ne ítéld el az ősi igazságot tudnod kellene az elejét ne hallgasd az érdes hangot csak a szépségek énekét. Oly értelmetlen néha minden hosszú éjek romantikája bennem ölelem mi elérhetetlen búcsúnál te vagy prédája. A hódító te vagy én a hódítás elérted buja szándékod, néha a Hold sem oly romantikás de éjszaka felém ragyog. A Sóhajok Hídján megállhatunk  itt lassulnak a ladikok, vadul tomboló harc a hatalmunk elárasztjuk a világot. S az ellentétetek ősi követelésén lelkünk test és érvek ideje magába foglalja édes perceinket az élet szelíd ösztönét.