Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Kis szoba. Holdvilágos éjszaka van.Az emberek nagy része már rég álmodik,de a férj és feleség ,meg nem magyarázható módon még nem alusznak,Pedig Julis  fájlalta  ma mindenét,itt is ott is fájt,  a háta kül ö n ö sen a sok munkától és Pali sem volt valami víg kedvében. Egész nap  zsörtölőd ö tt   mindenkivel.A gyerekekkel is  kötekedett   ,pedig szereti  ő ket.  A házaspár  két egymás mellett levő ágyban fekszik. Hátat fordítanak egymásnak s az ágy külső szélén feküsznek mély csend van  körülöttük  ,bár egyik se, alszik még mindenikük a maga gondjaival  babrál csendben,nagyokat sóhajtva. Kint ezüst égbolton darabokra szakadva futkosnak a féllegek s pillanatra el-eltakarják a hold egykedvű arcát. Időnként a  szobába  tűnnek el és újra ugranak be a holdfény fehér vonalai.  A szomszéd szoba ajtaja félig nyitva, ott alusznak a gyerekek-a gyerekszobában. Két kis csepr ő  ártatlanság már a tündérekkel    hancúroznak ,álmukban  egy nagy virágos  zöld  réten.  Pali úgy   ötven fele járó,

Egy régóta  álmodozó kis anyóka még megébred az aprócska zajra  meggörbült háta suttogó beszéd gyermekei-bárkáját cipelte nemrég . A mellei laposak ,élettelenek lettek pedig sok csemetét fiatalon  felnevelt nem kérdez semmit,  nem felel semmit titokzatos  csendben el ő re  menetel. Időnként meg áll szell ő  száll szemébe mint akit görcs kínoz, sebekkel zsebében felpuffadt hasa himbálózik egyre egyre jó megállni, pihenni,  felh ő k is mennek. Sárga ,ráncos b ő re,ijeszt ő  jelképek de ki kutatja baját ha egyedül lézeng b ő rén átvilágít az élet egész rendje megtépázva ,mint egy  ázott csemete. Már rég elfelejtette egykori  óhaját fiatal korában virágárus volt -magán a földön  futó füst életét befeketítette habár virágjai egyre nyíltak kedvére. Bölcsőben  felnevelt jóslatok hatalma vonulnak szeme el ő tt mint egy tudat, szétszórtan az életben, szerelme halott hozzá siet a temet ő be, viszi a virágot.

Gyűrött arcod fáradtan döf a századba s már ráncosodsz, mint a bús öreg, ki a padon ül, múló dicső napjaiban zavaros aggyal, köhögve pihen. Körülötted új,nemzedék dala énekel fehérek és feketék ajkáról zeng a szó s mi mit akarunk? Maros és tenger élén ahol néma őszi szelek halkan nevetnek. Meghaltak emberek, kimúltak szerelmek nincs ki új világot építsen a hazánkról ember,ki borzadva hozzon friss híreket hogy majd  ö ssze esve hitegessen másról. Meghalsz Európa! Már üres mindened táplálék nélkül is erd ő kre néz a szemed harcias,  bokros tájakra, vissza se nézzél ahol a barbár népek éneke veszedelmes. Asszonyok  kacagása terjed vad vizekkel s felzeng az öröm istentelen pusztákról, mikor új táncos fiuk, újra  megszületnek  a nem csituló vad  titkos szerelmeknek. Meghalsz Európa, senki nem vigyáz rád s a bolond  vándor is alig emlékszik már fiatal időkre, mikor miénk volt a világ s a zöld határon énekeltek a pacsirták.

Karjaidba vetettem magamat, tégy velem , amit akarsz megszállt a titkos akarat nem húztam határvonalat. Testemből  építetted fel magad most  tudom milyen sokat érsz, gondoltam, ha, befogadsz még mindig jobb  a semminél. Lettél volna bölcs,  kegyetlenebb, megfáztam volna nélküled, de befogattad könnyű  testemet s én csak erre emlékezem. De máshol fekszem  ágyad helyett, miért tetted ezt én velem? Zsibog a testem, fájó fény dereng s úgy  zokogok meztelen. Létezhetsz még, mert léteztél szerethetsz még mert szerettél befogadtál, de sok voltam neked lángoló szívvel  megégettelek.. Azért,ha   néha szenvedek is én, panaszra nem nyitom föl ajkamat, vigaszt  találok ajándék kereszten amit t ő led kaptam bizodalmamért..

Kezem a sötétben kezedhez   ér, miért remegsz , kedvesem? Kezed után nyúlok. Most oly közel vagyunk egymáshoz, mint a egykoron fejed ölembe hajtottad a f űben. Butaság   ez a kép, de látod a mások csókja, hogy felgyújtotta benned, bennem, bennünk, rekedt hangú hallgatókba, az apró, szikrázó   tüzeket, a behamuzott vágyakat milyen finom remegésbe oldotta fel a szombat délután pilledt melegséget. Kedvesem, kedvesem, hallod? Érzed? Hogy zúg, hogy zúg itt fölöttünk, messze a képtől, messze a földtől, messze a téltől, benne van a nyár, meg , a gyep meleg szaga, megejtett nyárfák zokogása, lágy cirógatásod, forró ölelésem, kedves kergetőzés a réten, minden, minden, csak nem ez a hely, csak nem ez a kép, ez a félezer monoton embersereg, ez a gyilkos vaskerék, amiben kesergünk. Remegsz édesem? Remegek én is. Csukd be szemed, bújj hozzám   közelebb álmodj, álmodj te is, álmodd ezt a zenét, aki dalol, dalol, dalol itt mellettünk, messze van

Táncosnő  akartam lenni- végzetes, szerelmes szenvedéllyel elejtsem ifjú testem s lelkem éji érzelmét eltáncoljam a színpadon kecsesen. De más lettem : fergeteges idők sötét sodrában, fehér falak között kerestem az élet biztonságos arcát csókjaimmal, nevetésed igéző titkát. Sok magammal úsztam titkok vizén szívem szivacsként szívta belém, hatalmasra nőtt, aránytalanná lett, de szerelmes  kézzel intettem neked. Míg kezem turkált  vér és hús felett fejem lüktetett akár a sárkány szíve feltűntél, s az orvostan tudományán átragyogtál nevetve mintegy bálvány. Mert nemcsak ott vártalak tégedet minden Kor s ember álmai távlatán feltűnsz most is bús évek ajánlatán átragyogsz  most is arcod mosolyán.