Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Lezárt az est, szomorú sóhajok esti mesét már rég elolvasták és egy-egy kora esti alkonyon csillagporosan elszállt a bánat. Jövője nincs, sorsa eldöntve rég nem is él tán szívében már a hit, hogy nyirkos völgyek mártír virága csókolja egyre a folyó habjait. Minden sóhaja csak partig ér el könnye sincs , hogy gyorsan, kicsorduljon, boldogtalan világban s onnan vissza többé sose jöjjön. Egyedül él, és ha ritka napokban melléje szegődik egy régi barátja, azt is csak saját tükör felületén, nem élőn, csak visszaverődve látja. S a tükörkép a valóság kolonca nincs lelke, amin a tükör elmulat képzelettel játszó intelem csak, nem érzés, csak csaló mozdulat. A tó esténként ezt is elszenvedi amit lát, mindent önmagában tart, ezért vigyázza féltve partjait szeretnie kell nagyon önmagát.

Nagyon jól érezte magát Varró Endre. A kaszinó kártyaszobájában tarokkozott, s ami ritkán szokott megtörténni az ő négyes kompániájukban háromszor egymásután túllicitált, harmadszor pláné szólóval s meghívásaiban oly szerencsés volt, hogy egy eset kivételével mindig a vele szemben lévő játékossal került össze. Mikor megszólalt, mintha száz mikrofon zúgatta volna hangját, beleremegett a kártyaszoba. .    — Szerencséd volt azzal, hogy Mártonnak  négy treffje  volt  — jegyezte meg Tóth.      - Ha beletalál a színedbe, vége a volátnak. Nekem nem volt treffem - Nekem se.- Toldotta meg meg Viktor  Varró felemelte poharát, kicsit mosolygott és heccelődve szólt: - Játszani kell tudni.      Az udvaron csengő gyerekhangok szelték át a csendet. - A rektor felesége volt, neki van kék kalapja. - Hát a doktorék kisasszonyának? - Az nem mászkál ilyenkor a füzes felé, a Palit tanítja.  - De mégsem lehet a rektorné ,- tiltakozott egy szelíd gyermekhang - neki ura van s az ilyen csak avval

Ajkam lázító, vérvörös vonal. a hajam,bronz színű selyemcérna, homlokomra hull dúsan, selymesen és vonja, bevonja hófehér kezem. Szemem kéksége  zöldesen  ég s én félek tőle, félek  tőle, ,félek s ha felvillan a tükör üvegén. nem én, a lány, az álmodó-szemű egy asszony,forróvérű, gyönyörű nevet le rám a szemem szögletén. Oly messze vagy ! Olyan messze ! s a szépségemet nincs ki lesse. Oly messze vagy ! Olyan messze ! szép mosolyomat nincs ki lesse a hajam  selymét nem simítják, kék szemem zöld színét nem vidítják Két hófehér kezemet nem becézik Hogy hova vágyom sohasem kérdik Olyan messze vagy ! Olyan messze már csak egyedül ér el majd az este.

Valaki van ott a  fellegekben, valaki ott fönt egyre javítgat lámpája leng a nagy szélben az emberek csodákra várnak. Mi a baj? Halló! Kérdezzük megállt, vagy lassult -e az óra? Hallgat az ég. Jupiter csillaga nem emberi dolgok tudója. Mit bánja ő, vagy az ördög, ha hull a csillagok vértanúja szítsunk inkább tüzet és csődöt, a Hold sötét zsákjába dugva? Valaki van ott a fellegekben valaki ott fönt egyre javítgat összefogó kéz most kellene egy mindentudó,ki messze lát. Ki jár   fellegekben matatva? Tündérek kik táncukat járva elsepernek mindent táncolva vagy a  titkos holnap varázsa? Holnap?Még nem jött az átok amitől az óra fent megállna, s felpezsdülnek gigászi lángok a megcsalt vágyak kudarcára.

Egy nap: és arcod tova már gyorsan  illant ma s tegnap közt, az éj már,  két-part levők közt az éj, te bús,te bús éji halál.  É s hogy nem vagy, oly hirtelen, még kezed melege kezemben, s fájó  szívemben  szét  özönlött lényed: s  csak lélek, mi itt velem. Kezem még  keres, testem  fülel lehet egy-két  szót  még elérhet belőled, s egy hangot is amit az éjszaka harca így ragadott  el. De csak a lelked néz farkasszemet amelyben, valahol a mélyben,régen ott ül, mit szeretek s hiába nézem nem hatolhatok át    szemfedélen. S ebből a  csendből nem üzenhetek hogy a légen, s f ö ld ö n, oda futna  át lényem- s az  éj-s  az éj,a  téri- határ szenvedésén túl, csak veled lehetek.

Lelkem mélyén  névtelen rejtelem saját szívem  bús titka szárnyal, virágos  dallamok sétálnak velem. fejem felett apró   zöldellő   ágak. Virágok és sóhajom illata lengedez messze fényes , szenved ő  vágyak és körülem lágyan zuhan   a csend. sötétzöld mohától izzadnak ágak. Valahonnan  arany napfény besuhog csillagágyon nyújtóznak puha szikrák és izzadnak a fák: zöldes fényponton. Mintha muzsikálna valahol egy hang díszes hintóról mely  messziről jött, szívem pitvarán elakadt egy gondolat.

T ö bb asszony  összegyűlve ,  beszélgetnek a  kapu előtt   falusi szokás szerint.   - Tudja, a legfrissebb újságot, Dósáné -kérdezi Klárika a tőszomszédja. -Az éjjel meghalt a presbiter.  Kár az öregért, nagyon jó ember volt, jószívű, adakozó és vallásos.  Az Isten nyugosztalja. Az Úr is az ilyen jó embereket szólítja magához. Itt van ez a Balogh Feri korhely, templom helyett inkább a korcsmát járja, úgy megy haza négykézláb, otthon aztán a feleségét szidja és a gyermekeket megveri. A jó Isten mégis ezt hagyja itt. Nem hogy ezt vitte volna el inkább. -Lelkem  Dósáné,még  megjavulhat  ő is De tudja meg Klárika ,hogy  Benkő András  sem volt   ám jobb a Deákné vásznánál.   Tudom, már én akkor nagy lány voltam, meg anyámék is egyre sűrűn mondták: -Ez az András megint verekedett- aztán belekötött Tóth Jánosba . Ej, nem jó vége lesz ám ennek. De egyszer csak megváltozott és nem hallatott magáról. Anyám mondta egy téli este, hogy lett belőle ilyen istenfélő, jámbor ember. - Úgy v