Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Oly rútak ,kopottak a használt szók rajtuk feketedik sok földi salak, szeretnék egy szűzies új, égi szót amellyel lelken csókolhassalak. Olyant, miben vágyam tüze még ég amelyben rejtelmes szerelem remeg, ahova lágyan örökre temetném bele még el nem sírt minden könnyemet. Oly szót, mi annál is még édesebb mintha szelíden megölel két kezed melynek hullámosan kattan üteme és ha nem leszek, akkor is zenélne. Lehet jelentéktelen vallomás szava pillanat, melyen a semmiség akarata egymásba simítja kezünk hatalmát, édes csók, tüzesen égő s nekem szánt.

Körték meg almák, mohos, régi kertben, most is úgy érnek, mint sok éve régen, lekaszált fű szaga száll a régi réten, mint amikor nagyinál gyerekeskedtem. Nagyi is ott van,  múltam gondos őre, most is nekem süt, főz a kályha ölében habár azóta gondtól  még öregebb lett nekem csak úgy él, s mutat régi időmre. Itt-ott bizalmas padocskák árnyékán egy vén kandúr mint mesékben olykor, egy-egy titkomat őrzi, melyeket  mormol, titkot, mely itt várt,gyerekként árván. Jaj, te öreg kert  hol a régi tested csak pókhálók  csillognak a fákon. fújnám, de jaj, nincsen semmi álmom s riasztó hangom a torkomba reked. Már tudom én, itt volt a meseerdő, mi nagyimban  él s  biztosra mentem, hol kapok én még ilyen  hűsítő kertet ahol álom ölel , oly meleg  ölbe rejtő? S szívem, melyet  új örömre tártam, eltorkollt  a csúf szürkületi ködben. Látom,hiába jöttem a nagyihoz haza drága nagyi  nélkül a múlt is hazátlan.

Szeretném, ha még zongoráznál, bármit , csakhogy hangok érjenek, melyek dallama kezedtől eredjen hódolva hallgatnám zenédet. Eléd teszem mind a régi kottáid a múltad mutatja, kicsike  nyomát, hogy lelkem fölött  szellőzze  át együttlétünk  derűjét, égi csodáját. Akkor is, tudom, boldog  lehetett hunyorgó szemed,  mosolygós szád tőlem egy szót, mosolyt se sajnálj. Bár e kis darabok pótolják énedet, mert két karom egészben, amint vagy, szegény testemre sosem szoríthat.

Lezárt az est, szomorú sóhajok esti mesét már rég elolvasták és egy-egy kora esti alkonyon csillagporosan elszállt a bánat. Jövője nincs, sorsa eldöntve rég nem is él tán szívében már a hit, hogy nyirkos völgyek mártír virága csókolja egyre a folyó habjait. Minden sóhaja csak partig ér el könnye sincs , hogy gyorsan, kicsorduljon, boldogtalan világban s onnan vissza többé sose jöjjön. Egyedül él, és ha ritka napokban melléje szegődik egy régi barátja, azt is csak saját tükör felületén, nem élőn, csak visszaverődve látja. S a tükörkép a valóság kolonca nincs lelke, amin a tükör elmulat képzelettel játszó intelem csak, nem érzés, csak csaló mozdulat. A tó esténként ezt is elszenvedi amit lát, mindent önmagában tart, ezért vigyázza féltve partjait szeretnie kell nagyon önmagát.

Nagyon jól érezte magát Varró Endre. A kaszinó kártyaszobájában tarokkozott, s ami ritkán szokott megtörténni az ő négyes kompániájukban háromszor egymásután túllicitált, harmadszor pláné szólóval s meghívásaiban oly szerencsés volt, hogy egy eset kivételével mindig a vele szemben lévő játékossal került össze. Mikor megszólalt, mintha száz mikrofon zúgatta volna hangját, beleremegett a kártyaszoba. .    — Szerencséd volt azzal, hogy Mártonnak  négy treffje  volt  — jegyezte meg Tóth.      - Ha beletalál a színedbe, vége a volátnak. Nekem nem volt treffem - Nekem se.- Toldotta meg meg Viktor  Varró felemelte poharát, kicsit mosolygott és heccelődve szólt: - Játszani kell tudni.      Az udvaron csengő gyerekhangok szelték át a csendet. - A rektor felesége volt, neki van kék kalapja. - Hát a doktorék kisasszonyának? - Az nem mászkál ilyenkor a füzes felé, a Palit tanítja.  - De mégsem lehet a rektorné ,- tiltakozott egy szelíd gyermekhang - neki ura van s az ilyen csak avval

Ajkam lázító, vérvörös vonal. a hajam,bronz színű selyemcérna, homlokomra hull dúsan, selymesen és vonja, bevonja hófehér kezem. Szemem kéksége  zöldesen  ég s én félek tőle, félek  tőle, ,félek s ha felvillan a tükör üvegén. nem én, a lány, az álmodó-szemű egy asszony,forróvérű, gyönyörű nevet le rám a szemem szögletén. Oly messze vagy ! Olyan messze ! s a szépségemet nincs ki lesse. Oly messze vagy ! Olyan messze ! szép mosolyomat nincs ki lesse a hajam  selymét nem simítják, kék szemem zöld színét nem vidítják Két hófehér kezemet nem becézik Hogy hova vágyom sohasem kérdik Olyan messze vagy ! Olyan messze már csak egyedül ér el majd az este.

Valaki van ott a  fellegekben, valaki ott fönt egyre javítgat lámpája leng a nagy szélben az emberek csodákra várnak. Mi a baj? Halló! Kérdezzük megállt, vagy lassult -e az óra? Hallgat az ég. Jupiter csillaga nem emberi dolgok tudója. Mit bánja ő, vagy az ördög, ha hull a csillagok vértanúja szítsunk inkább tüzet és csődöt, a Hold sötét zsákjába dugva? Valaki van ott a fellegekben valaki ott fönt egyre javítgat összefogó kéz most kellene egy mindentudó,ki messze lát. Ki jár   fellegekben matatva? Tündérek kik táncukat járva elsepernek mindent táncolva vagy a  titkos holnap varázsa? Holnap?Még nem jött az átok amitől az óra fent megállna, s felpezsdülnek gigászi lángok a megcsalt vágyak kudarcára.