Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Bús emléken könnyet hullat a vágy  szívem legszebb álmán s szerelmén, amit emlékemben sóhaj  és vér táplál fakul a színe a testem súlyos selymén. Mint bizonyságra és megértésre csak a vándor   vár  ily szomjasan egy titokzatos asszony  csókjára, hogy égjen, égjen ajka lángokkal.. Érett   asszony őszinte, tiszta,szava keservét akartam elsóhajtani, mintha szeptemberi-este mély brácsa búgna. S mi lett belőle? Nagy  csalódás  dala. Időnként hirtelen hátranézek, téged keresve, mert érzem: két kutató, nagy, barna,égő  szerelmes szem figyel, amerre járok és öregszem. Most némaságban állok a kertben, gyümölcséréskor,  terheltek a fák megbecsült  éveim kiteljesedését csak pár meddő fának  adnám át,

Ha beszélnék, csengene hangom oly messzire, mint halk sóhajom, ha lépkednék szökkenés lenne szentségemtől messzire vinne. Ha simogatnék, kezem megbénulna arcodon maradna édes nyoma, ha csókolnék, csupa vad szilajjal szájad káprázna, mint egy csoda. Úgy vágtatnék vadul, éhesen, csodája önmagamnak lennék és fújnék lángot jobbra-balra, mint űrben a  csillag, veszélyesen rá esnék a te csillagodra. Néha kemény daccal volnék tele bölcsességem félre tenném és kezedet elereszteném ma s életünknek kócos kusza dala szállna könnyekkel, megsiratna és simára domborulna örökre az idők szava,holnap vagy ma. De nem lesz, se ma, se holnap, az idő megmutatta fehér fogát széttépte a zilált álmaink kócát mik még gubancban lázadoznak.

Már nem fáj úgy hogy semmivé vált a vágy, hogy lassabban ver szívem, hogy a fiatalság már csak árny és por lett arany kedvem. Mert vesztettem csatát, sajgót és az ég felettem néha borult oly hamvas lett előttem az út de szájam körül halk mosoly, mi dacolva szaggatja az ősi megbukott időt. Lázadnak az évek bizseregve és titkolják sóhajunkat a szelek míg dagad keblűnk az éjnek peremén és csókolózunk még szenten izzó merengésben, mi örök kísérlet a természetben. Próbára teszi türelmünk és feljajdul bennünk a vér kigyúlnak új tavaszok átkos nyomorba valók, hirtelen kinyitod szemed, látod minden rendben van. Mert édes ez a fájó élet, csörtetve kegyelmez neked végsóhajod oly szenvtelen még akkor is ha messziről zenélnek, csodás muzsikát szívedben egyedül hallgatod reménytelen.

Forgalmas időknek közepén micsoda csalfa délutánok futnak, átizzadt éjszakák követén ketyegnek rímeid megújultan.. Mint aki szemléli halkuló jövőjét metaforába fojtja keservét, a selejtes ,tárgytalan délutánba mely talán szebb lesz fölöttébb. Hétköznapi illatos izzó égen átfut zavartan kacsintva a szél boszorkányos ,bűbájos idő mentén vígan fújja éved, amikor születtél. A vissza nem hozható múló idő elmerengve romlásba kerget feltekerve hajtod víg emléked elérzékenyülve megleped idődet. Mert fontos neked az esti szél kócosan fújja sápadt arcod rímeit opálos légüres tér nyílik feletted visszanéznél ,de nincsen merszed. Mert tetszetős e földnek dicsősége röppen szabadon, néha tréfát keres álmaidnak sötét mélyülő gödreiben éberen hív tisztább, rímes jelenidőbe.

Békés sötétséggé olvad az este, nem létező vágyakat sért az idő, a fájdalomnak és a szerelemnek éjszakája jön béna kegyelettel. Nem láthatlak, ezért alázkodom, gyógyító szerelmen,kongnak harangok sohasem maradunk egyedül,bármikor, messzeségből  közel hozzuk a távolt. Fél álmomban néha hallok egy szót, mint egy angyal, ki tékozolja napom tények s az órák hiányát elgondolom amit ígértünk örökre, ketten egykor. Békés sötétséggé olvad az este, oly  rég hallottam e súlyos csendet szobámban,meztelen lábbal járok bűvös  árnyékok táncolnak  egyformán. Amit tudsz az ,csak részlet,de sok csak akkor lesz egész,ha elolvasod életed könyvének első  oldalát mik számunkra az utolsó lapok.

A nap párákba mosódva izzott az erdőhát hegyei fölött. A tölgyek alatt, a vastag avarban, apró gyíkok neszeztek és láthatatlan rovarok percegtek.  Az asszony elgondolkozva ült a padon. A tisztás szélén terebélyes platánfa állt, magányosan, itt elejtve, s fehér törzsén kövér, fekete hangyák mászkáltak. A levelek mozdulatlanok voltak, s az alkonyat előtt mély csöndben hallatszott a csermely kedves csobogása.  Messze a völgyben most autó búgott el ; az asszony fölfigyelt, kiegyenesedett kissé, aztán újra meghajolt, szinte visszaroskadt a kényelmetlen, támla nélküli fapadon : a berregő  hang elhalt a távolban, s az erdő csöndje még tisztább lett.  A finom kezek idegesen tépdesték egy virág szirmait. "Mit ér az élet ?-  tűnődött  kedvetlenül, keserű szájízzel, s az urára gondolt, a nagyfejű, lassú beszédű faragatlan vidéki orvosra, látta őt amint kopott, kitérdesedett fehér nadrágban, kikönyökölt vászon  kabátban, végigmegy a városka poros utcáján, lomhán beköszön a nyitott patika

 A vágyak magamtól rég elszálltak, már nem tűnődöm, mik várhatnak, lemondásom végigsétál a földi bájon úgy, mint a holdsugara  a fénysugáron. Napernyőt nyitok ki csendesen szívem fölé, mint kényes úri dáma, szívem, sértett ne érje hő, ne fájjon, könnyezek, a Te szíved van bennem. Ablakom a tavaszba ki nem tárom, nem ízlik rest kedvemnek életem, durcásan tolom el szerény ifjúságom. Magam sem tudom mit képzelek én fejem két párna közt, csókok igéjén s ébren álmodom , mi is az a végtelen.