Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Jó így, elmerülni  estémben, napomban, látni a  tenger hullamait a homokban, nyújtózom, pihenek, gondom foszlány emlékek gőzében fürdetem az orkánt.. Gyerek-korunkban - nem is olyan régen három baráttal futkostunk  a réten, holtig csak ti éltek kisgyerek-koromtól mint négy ezüsthangú,tündér rokonok. Ingyen szerettelek benneteket hajdan, a szerelem, szerelem kifogott rajtam, kinyílt pillangóként  magam rátok varrtam boldogságban, semmit meg nem bántam. Szép volt!  Nem gondoltam kislány-fejemben vörösen lobogtam, sok virágot szedtem nagy, hullámos tenger tükrébe nevettem, e nyomorult förtelmet, dehogy sejtettem.   Épséges   tagjaim fényben imbolyogtak forró tengeri homok bizsergette talpam, mellem zsibongott, mint méhraj a bokorban, csiklandozó bizsergés,mit jelent, nem tudtam. Fiatal anyának  tett meg engem az átok, folyton méhem árnyékában ázva fázok, égetnek, viszketnek az esték,éjek, napok, talpam alatt csúszkálnak a porontyok. De miért haragszom, hogy a

Ma már csak a mában keresek, sovány sóhajjal befele nézve, kigyúlt arcomon láz rózsa pihen s tenyerem nyitva mindig éberen.  Létezésed most is szívem álma  s emlékeztet törvényes jogomra  de szerelmednek gonosz varázsa  búcsúzni készült örök távozásra.  Még sokszor láttalak azóta,  szálltak darvak akkor is az égen  fényben csillogott szárnyuk Vé- alakban  a felhok világában  Göndör hajad lángolt illatosan  s mosolyod testemet kergette,  csókok hulltak keskeny ajkadról  s szavaid repültek a szélben.  Szólítottál bársony hangon,  fülemet becézte kéjes beszéded  talpam alatt megrezzent a föld  s a darvak csak keringtek sötéten.  Most a volton is túl vagyok sebekkel  csak magamban haladok feléd  majd lehet egy másik dimenzióban  találkozhatok boldog szerelemmel.

Bíborvörös alkonyatban, vissza integet a nyár, rózsaszirmok,színesek, keringenek az ég alján Apró csillagok az égen, szikráznak és színeket ejtenek az esti fényben,   s világítanak kékesen. Esti fénynek lámpásai, a kis Szentjánosbogarak sárga lámpát gyújtanak, s világítják az utakat. A Hold csodásan ragyog szórja kékes fénycsíkot este van és kékbe borult erdő,mezö,s minden kis út. A szobának melegében, homály van és csendben, el sötétül minden lámpa, s álmodunk az éjszakában. 

A nap már mind kevésbé fűt őszi árnyékok keringnek fölött , búja felhőről koppan a víz kimerült az ég ,szárad a föld . A rövid napok susognak alkonyt száraz avarban keresnek sugarat szőlő érik már a piruló estben s mind több a varjú fent az égen . Hervadni készül a zöld gyep barnás csíkok szaladnak előtte, bágyadt szélben sokféle színek messziről oson az ősz csendesen  Bár még meleg fut át a réteken, kergeti magányát bíbor színekben barnul a gesztenye koppanva hull, gerlicék sírnak a hársakon túl. És rozsdásodnak lassan levelek, a volt nyárból álmokkal ébrednek szomorúan elavulnak a zöldek, lágyan dalolnak a szőke sejtelmek Azért még nyílnak az orchideák, átsuhannak rajtunk a buja illatok belesimulnak forrón a szívünkbe bennünk dalolnak bús ütemekre . /W.B./  –  Vilhelem Margareta  társaságában.

Lépteket űzött a  csodás  napfelkelte friss levegő fogta körül a  testem s a friss nap bűvölten szállt az  égre öröm volt látni, minden lépésemre. Uszályosan egy felhő fölfelé csúszott s  kígyózott  szerteszét szárnyát bontogatva nőtt az égből s lépésemmel együtt  vonult a rétről. De  a nap mintha áttörte volna a felleget,s világosság hatott át, lezuhant  csendben gombé alakulva a hegy s erdő közt osztotta magát.

Eltelt nélküled annyi rideg nap testem egyre forrong a vágy miatt, mellettem zeng egy zongoradarab kecsegtetve reményem mi felriad. De most már késő, hiába remélek élményeimben ott villog a valóság, holdtölte égeti testem fájdalmát az eget fürkészem szívem óhaján. Magamra húzom testem melegét búsan szívemben vájkál szavad mélabúsan forró sóhajom mar a piros húsomba zongora cseng továbbra is taktusban. Ha kiáltanék sem hallana senki csak a zongora fogja hangom kísérni visszaadnék mindent amim volt csak hallanám  a régi  zongoraszót. Hegyen állok, nézem a búcsúzó nap piros gömbjét, az aranyos hegyeken felhőkoszorú fájó homloka mögött s csókot hintenék   annak,- Aki Vagy. Annyi éve már, és semmi hír rólad,  magányos éjeken a messzibe kiáltlak hol vagy?Nagy csend van. Csend van, senki sem jelentkezik onnan -Ahol Vagy.

Még szememben a nézés fiatalos mosolyomnak árnyéka nyomorog, szürcsölöm az életet  míg mulatok de szenvedésbe torzul mosolyom. Az élet búsan hömpölyög tovább és arcom mint egy sápadt délibáb, mint a lepke lámpafénybe bódult, aprókat sóhajt a fonák álomvilág. Néha megcsapnak illatos változások ifjúságom csillogó emlékei-ragyogók nem vádolnám én e nyomorult világot de szükségszerű törvény lett a tanúm. Lassan őszülünk ,fejemen egyre több ezüstszál ragyog, mint régebb-ezelőtt, szemeim kéksége tompul az ég keblén, így leszünk egyformák megöregedvén.