Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Békés sötétséggé olvad az este, nem létező vágyakat sért az idő, a fájdalomnak és a szerelemnek éjszakája jön béna kegyeletnek. Nem láthatlak, ezért alázkodom, gyógyító szerelmen,kongnak harangok sosem maradunk egyedül,bármikor messzeségből, közel hozzuk a távolt. Fél álmomban néha hallok egy szót, mint egy angyal, ki tékozolja napom tények s az órák hiányát elgondolom amit ígértünk örökre, ketten egykor. Békés sötétséggé olvad az este, hallottam régen is e súlyos csendet szobámban,meztelen lábbal járok bűvös  árnyékok tánca  egyformák. Amit tudunk az ,csak részlet,de sok kicsi  akkor lesz egész,ha elolvasod életünk  könyvének első  oldalát amik számunkra már  utolsó lapok

A kerti  virágok szomjasak voltak. Egy csepp eső sem esett, és mindnyájan olyan szomorúan hajtották le fejeiket, hogy megesett a szívem rajtuk. A máskor oly víg kis hajnalkák és százszorszépek elbújtak a fű alá. A hosszú, komoly liliomok még hosszabbaknak és komolyabbaknak látszottak, a gyöngyvirágok elfeledtek harangozni, és mert a virágok búsak voltak, búsak voltak a madárkák is, és egy árva dalocska sem jutott eszükbe. A pillangók pedig körülnéztek egy harmatcsepp után; azután ráültek a virágokra és szárnyaikat lecsüggesztették. Roppant szomorú társaság volt, az bizonyos.    Akkor jött haza a kis Gyula. Igazán jó fiú volt az a kis Gyuszi. Úgy szerette a virágokat; órákig elüldögélt mellettük és belebámult piruló, színes kelyheikbe. Mindenesetre jobban szeretett a virágokkal bíbelődni, mint iskolába járni s olyan dolgokat magolni, a mikhez nem is értett.    Azért az öreg, hosszú kabátos professzor azt szokta felőle mondani, hogy nem viszi semmire. De ahhoz a professzor n

Miénk e föld, e csodás teremtés komor bölcsője hangtalan daloknak zöld fenyvesek, fehér sapkás hegyek, s a csillagok sehol így nem ragyognak. Miénk e hely és sok büszke tornya a bércek égre néző, havas  orma, a vágy, mely tüzes  testemben remeg s barátaink, eme furcsa emberek. Te csak várj  csak  nézd e kék eget: a csillagok még  hol ilyen fényesek? Az éj ily tiszta és oly szép az álom, mely ránk hull borzongó holdsugáron. Ne menj,ott más a föld s az emberek: ott árva leszel és mindig idegen ott senki így nem vár, így nem szeret... te csak maradj, maradj mindig velem. Külön világ ez. Íze nincs a szónak, a kósza fény s a csend többet beszél, súlyos az ég, s a nyílt pályán a rétek fölött örökké muzsikál a szél,maradj itt.

Jó így, elmerülni  estémben, napomban, látni a  tenger hullamait a homokban, nyújtózom, pihenek, gondom foszlány emlékek gőzében fürdetem az orkánt.. Gyerek-korunkban - nem is olyan régen három baráttal futkostunk  a réten, holtig csak ti éltek kisgyerek-koromtól mint négy ezüsthangú,tündér rokonok. Ingyen szerettelek benneteket hajdan, a szerelem, szerelem kifogott rajtam, kinyílt pillangóként  magam rátok varrtam boldogságban, semmit meg nem bántam. Szép volt!  Nem gondoltam kislány-fejemben vörösen lobogtam, sok virágot szedtem nagy, hullámos tenger tükrébe nevettem, e nyomorult förtelmet, dehogy sejtettem.   Épséges   tagjaim fényben imbolyogtak forró tengeri homok bizsergette talpam, mellem zsibongott, mint méhraj a bokorban, csiklandozó bizsergés,mit jelent, nem tudtam. Fiatal anyának  tett meg engem az átok, folyton méhem árnyékában ázva fázok, égetnek, viszketnek az esték,éjek, napok, talpam alatt csúszkálnak a porontyok. De miért haragszom, hogy a

Ma már csak a mában keresek, sovány sóhajjal befele nézve, kigyúlt arcomon láz rózsa pihen s tenyerem nyitva mindig éberen.  Létezésed most is szívem álma  s emlékeztet törvényes jogomra  de szerelmednek gonosz varázsa  búcsúzni készült örök távozásra.  Még sokszor láttalak azóta,  szálltak darvak akkor is az égen  fényben csillogott szárnyuk Vé- alakban  a felhok világában  Göndör hajad lángolt illatosan  s mosolyod testemet kergette,  csókok hulltak keskeny ajkadról  s szavaid repültek a szélben.  Szólítottál bársony hangon,  fülemet becézte kéjes beszéded  talpam alatt megrezzent a föld  s a darvak csak keringtek sötéten.  Most a volton is túl vagyok sebekkel  csak magamban haladok feléd  majd lehet egy másik dimenzióban  találkozhatok boldog szerelemmel.

Bíborvörös alkonyatban, vissza integet a nyár, rózsaszirmok,színesek, keringenek az ég alján Apró csillagok az égen, szikráznak és színeket ejtenek az esti fényben,   s világítanak kékesen. Esti fénynek lámpásai, a kis Szentjánosbogarak sárga lámpát gyújtanak, s világítják az utakat. A Hold csodásan ragyog szórja kékes fénycsíkot este van és kékbe borult erdő,mezö,s minden kis út. A szobának melegében, homály van és csendben, el sötétül minden lámpa, s álmodunk az éjszakában. 

A nap már mind kevésbé fűt őszi árnyékok keringnek fölött , búja felhőről koppan a víz kimerült az ég ,szárad a föld . A rövid napok susognak alkonyt száraz avarban keresnek sugarat szőlő érik már a piruló estben s mind több a varjú fent az égen . Hervadni készül a zöld gyep barnás csíkok szaladnak előtte, bágyadt szélben sokféle színek messziről oson az ősz csendesen  Bár még meleg fut át a réteken, kergeti magányát bíbor színekben barnul a gesztenye koppanva hull, gerlicék sírnak a hársakon túl. És rozsdásodnak lassan levelek, a volt nyárból álmokkal ébrednek szomorúan elavulnak a zöldek, lágyan dalolnak a szőke sejtelmek Azért még nyílnak az orchideák, átsuhannak rajtunk a buja illatok belesimulnak forrón a szívünkbe bennünk dalolnak bús ütemekre . /W.B./  –  Vilhelem Margareta  társaságában.