Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

  Már semmi sem ugyanaz, mint rég, a szó fogytán van benned, felég hitemben már árva asszony vagyok, keservemben koldusként dalolok. Részvéttel adogatsz szánalmat, valósat, testem izzó terhe alatt bársonyba bújt víg mosolyomat sorsnak adod, mi belőled leszakadt. Már semmi sem ugyanaz, mint rég, szerelmed szárnyal az élet hűsén, szikra-darabokra szóródik lüktetve az elszámolás nagy utolsó ütemén. Bár szép volt az élet kettes frigyben, száz ajkú csókjaim kéjes örömében, úgy vágyódik szívem lomhán tekeredve ajkad körül fösvény szerelmedben. Ma már csak tompa gyertyafények lángolnak tompán az estben nélküled, s én hálásan hordom emlékképedet, légy áldott, magamban benned élek.

 Szennytelen örökös messzeségben, ki mindig szívedhez-közel áldozók világ-balsorsaként, mégis észrevétlen, íme az értékelésem még nem  változó. Ráhajló baráti fények szőttesében előre tolakszik, mint égi ladik, örök-derűs szerelmem ünnepében a kívüled forrongó szomjúságig.   Idegen zaj cikázik domború hátán mely mindent elfogad és visszakér érintetlent szül a homorú belsőn   a nála ragyogóbb vágyak szeletén szinte hozzájuk-durvultan leteper, de nem ő lett más, csak leple, a rejtő.    

  Ne sírjatok, mert a  nyári élet nem fogy, még lenge suhanások, elúszó pára, meg nem értett terhes  gondolat tarka s  a szélben ringó virág még visszarogy. Félig csupasz a kert,csak meg ne fázzál még oly távol lehet az ősz és  közben mellettünk áll, de még ereje bilincsben árnyékában  fényes  Hold süt át a vágynál.. Bőrömre zöld fényt oroz sárga  félhomály s két szemem tiszta  könnytől elsötétül, az ősz lehelete finoman  vállamra serdül arcomra  száll egy  pilleszárnyú angyal báj. Ilyenkor szíved lüktetése szívemre  üt, feszes nyálkás indák fonódnak derekamra, te vagy közel itt, fönn, lenn, jobbra, balra, mint egy élő koporsó, átfogsz mindenütt. Titkos asszonyi-férfi szem buján megölel lágyan-hatalmasan az éggel és a földdel, medencém körül egy szempilla szökdel másvilágra küld,hol  bújtat egy szeretőt.

Buzgalommal törekszem érted, hogy meg ne bántsam szíved,  mint álomból ébredő megértések  csak képzeletben engedelmesek. Mert álmomban riadtan kereslek felém merednek  apró ijedelmek hallgatok köztük, gyenge a lelkem soha meg nem fogom érteni őket. De van egy álmom mi kéjes öröm görcsbe meredt testem- kegyelet, olykor enyém tested ,bőröd ,szíved enyém férfi karod  s a lüktető ered. Beszívom illatod, átitat ,érezlek félek hogy másnap már nem leszel álmomban enyém minden testrészed  csodás álmomban bármi történhet. Áltatom magam karodon fekve nem érted, hogy mennyire kellesz, enyém minden örömöm kegyelme olyan vagy ,mint egy görög isten.

A kórházi pavilonok között két lakás volt: az igazgató-főorvosé és Boros doktoré. A kórházba mindennap rengeteg  beteget szállítottak. A járvány kegyetlenül dühöngött és az orvosok mindennap halálra fáradtak az emésztő munkában. A fáradt Boros doktorhoz délben egy szolga jött be. – Az igazgató úr kéreti a doktor urat. Boros bosszankodva ment át az igazgatói lakásba. Az asszony jött elébe. Fátyolos szemében öröm lobogott, és forró hangon súgta Borosnak. – Elutazik. Belépett a főorvos; rideg, száraz ember, egy magas, szemüveges váz. – Holnapután, csütörtökön reggel elutazom. Az új szérumot magam akarom átvenni. Pénteken hazajövök. Kérem, rendezze úgy el a dolgait, hogy a távollétem alatt állandóan itt lehessen. – Igen, igazgató úr.  – Köszönöm. Boros  meghajtotta magát, a tekintete találkozott az asszonyéval. Az igazgató elfogta ezt a pillantást, és fuldokolva mondotta magában: - Hazajövök csütörtök éjjel. Ha meglepem őket, ha meglepem!… Mikor elutazott, magához vette a revolverét és gon

  Elmúlás Sötét őszi estéken, mikor a bú forrong benned fél álomba merült tested álmot hajszol, színeset. Nehezülő halk percek szíveden bánat térdepel, s lomhán befogja szemed, cammogva rezegteti szíved. S az óhajod oly konok, álmot kerget szüntelen, ajkad régi szót suttog mi kerülget egy sóhajon. Mert fáj a múlt az őszben halk futam az idő oldalán, végtelen órák az éjben konganak hajnalt derülten. Elmúlt a nyár ,csendben mosoly fut ajkadon rejtetten, a sárgába borult hajnalon csak ezüst csillagod ragyog.[W.B.]

  Bomlanak a fák ,zúgnak szelek nyárias órák szaladnak csendben vígan kergetőznek ősz tündérével , a fákról lebomlanak barnás levelek. Koppan az eső az ablak üvegen, vadlibák vonulnak pihe tollas égen szelíden zúgnak pirosló erdei tölgyek sodródik az idő szálló levelekkel. Ködös hajnal összerántja fátylát ősz van,fáznak verebek fák avarján hegyek gőzölögnek buja hevességgel csikorogva repül egy felhő fák felett. Alma log ágon ,gyűrt levelek zörögnek szél keze felemeli szállnak ,libegnek, a Nap suta mosolyát nem látni régen elerednek esőcseppek mind sűrűbben. Nincs remény, az ősz durván bekeretezett lombok még lihegnek át a sötét fellegeken, velük az évszak is esteledni kezd rendre verebek szenvednek , az éggel feleselnek.[W.B.]