Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Este  az  ablakod  alatt,  ha  megszólal  a  csalogány ne  zárd  be  ablakod  és  hallgasd. mert  én  köszöntlek  este  dallal  téged. Reggel,  ha  a  napsugár  belopódzik  hozzád és  szemeidbe, belekacag  az  ébredés én  mosolygok  akkor  üdvözlésül  reád. És  ha  a  virágok gomolygó  illata  száll csokorba  kötve,  a  májusi pompa az  én  lelkem  az,  mi  körülölel  lágyan. És  ha  az  alkonyi  bágyadt szellőcske simogatva  arcodat  legyinti, kezeim  azok,  mik  távolról  is  becéznek. S  az  éltető,  tiszta,  édes  levegő, amit   beszívsz,  az  én  vagyok  egészen s magadba  lélegzel  mindig  és  újra.

 Az  embert  úgy  teremtették az  istenek, hogy  itt  a  földön pihenese nem  lehet emlékek  űzik  s  kerget  uj emlékeket mint  szélben  szálló  rőt  levél a  levelet. Ha  visszanéz  az  út  végén mikor  megáll, önképét  látja  meg  a  mul fátyolán,  maga csak muzsikál,csak muzsikál. az  életét,  mely  romba  rothadt régi  vár, melynek lábánál egy maga csak muzsikál ,csak  muzsikál. 

 Az este már az ajtónk előtt áll. némán merednek rám a vén falak, a zegzugokban hallgat a homály, az óra kettyenése elakadt.     A fal szeme, a tükör, néz merőn a harmatos éj puhán rálehelt, tündérlányok kedves népe jön és sző köröttem könnyű árnylepelt,   Halk álmok járnak. Egy-egy bútor zaj mint félálomban, halkan felsóhajt, s elalszik végre, minden elcsitul.   A sötét éj ölelve, lágyan rám hajol, csönd, álmodom s ujjam közül a toll a földre halkan , puhán kihull.

 Alattam zeng a szépségek világa sikoltó kéj s kin szörnyű kin hörög, csak én ülök fönn némán, szem lezárva a zajló élet s emberek fölött.   A vállamon lemondás ködpalástja és rejtenek mély, színtelen ködök az én világom szent, magány világa az árnyakon túl, tér, idő fölött.   S hiába vív a percek friss csatája a trónom gőggel, mozdulatlan állja örök homályban, tér s idő fölött.   De, jöhet messzi évek sok csodája én ott ülök csak fenn, szem lezárva a zajló élet s emberek fölött, reád várva                                            

 Szeretett  kedves,csak  egyedül  enyém, idegen  testhez  sohase  tartozó nevén  nevezett  és  szívén  fogott. idegen  lélektőt  eltávozó szerelmem Emléktelen,  visszahívó  karok kerülője,  kit perc  meg  nem  fogott, kit  az  egyetlen  kedves  minden  órán más asszony karja is forrón átkarolt Egyetlen  szerető,  most  minden  kibomoljon tékozlón  fékevesztett  legyen sóhaja e  vágy,  kit   megkóstolt   sok asszony  szája égjen,  mint asszonyégető máglya  ég  a  hegyen. Minden  szabaduljon,  kötél  szakadjon az  évek  percbe  szabaduljanak csak  a  vágy  égjen  fakadó  esővel, mint  a  tűzhányóból,  ha  a  tűz  szakad És  azt  se  bánd,  ha  e  tűz feléget sokáig  várt  szíved,  míg  ezt  elérte, sokáig  vártál ölelő  karomra te édes  áldozat,  tudj  halált  halni  érte.

 Hogy  tőled  távol  itt  kell  élni  most köztünk hegyek  és nem  ébredek  reggel arcod  színére  várva   s  te  messze élő  utadat  járod  valahol, az  én  városom  kőkockáján  lábad szobám  és  ajtóm  küszöbét  is  járja és  könyveim   közé  pihenni  térsz. De  én,  szememben  mind a messzi  úttalan amit  utaztam ,  tőled,  hogy  eltérjek és  kezedet  nem  érve  simogassam tíz  puha  ujjal  és  ne  tudjon  egy  se elhullani  hajadnak  élő  selymén  ?  Oly  szépnek  látlak,  összes  vérfutása szádnak,  arcod  színének,  karjaidnak felél  bennem  és  látom  már,  nem,  én nem  nyugvást  ittam   szerelmünk  vizéből csak vágyat  hallom én, nem megismerni hallottam  én  hangod hullámait,  nem ,én nem  megpihenni  jutottam   karodba, de  visszajutni,  sírni,  menni,  élni.

  Úgy fájnak  a megrokkant évek a szívből kicsorgatott ének velőt hasító hangjai.   Hogy gyenge lábbal futni kellett minden szép szó és mosoly mellet s nem ostromol a képzelet   a hűs reggelt. És érted, értem nem terítenek a tiszta égben a szelíd, fehér madarak.    Úgy sajnálom a fáradt estét, hogy nem öleltem meg a testét az ifjúságom, és téged.