Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Szeretnélek  úgy  megölelni, mint  anya  haldokló  magzatját mint  templom  kövén  fetrengő  koldus az Atyát.. . Úgy  érzem,  hogy  testemből  szakadtál s  vívunk  egy  átkos,  szörnyű  kavargást bolygók  vagyunk  és  mint  a  bolygók kergetjük  egymást. Szeretnélek  úgy  megölelni hogy  kettőnk  élete  egy  legyen láttál  csodát,  mikor  a  lázas  égen csillag  bolyong  s  tovább  megyen. Hiába  vonlak  most  szívemre: átfog  a  Sors,  mint  vad  hurok, megpörget s  ismét jöhet  a  hajsza  vagy  elérlek,  vagy  széthullok.

 Az  élet  múlik  s  annyi,  annyi  még mit  elvégezni , nincs  idő  elég szűz munkák és  versembriók halotton és  annyi  álom  félig  álmodottan és  annyi  eszme  végiggondolatlan, mindenhol  és  mindenkié. Zárul  a  sorskapu,  hiába  zörgeted s jaj,  ha asszonynak  teremtett  végzeted félig  sem  álmodtad sínylődő  álmodat füstrongyokká  vedlik  az  izzó  gondolat Én is fehér hajú, csüggedt asszony fejem a  boldogtalanság fájához hadd verjem siralmas  közöny-fához,véres  fehér fához sírni  azokért kikért  álmok lángja égett s  kik  mégis,  dermedten,  egy  életen át búsan  várjak a kés hideg, fényes vasát. De   szabad-é  nekünk  siratni  magunk, balga panaszba  tördelni szavunk,  köztünk,  aki  élt,  köztünk,  aki járt messze  kimagaslott nem  dacolta  át az  élve  alázást s  az  élve  halált. .

  Hálátlan vagyok Érzem hálátlan vagyok az élettel, nem hatnak meg káprázatos szavak, kapok mindent pénzt, hírt, szeretetet s én? mégis elégedetlen vagyok. Nagy dolgot belőle mért csinálnék? amit adnak férfiak, csak finom hitel, kétes haszon, mint minden ajándék, ez mind igaz de viszonozni kell. Szomorúan és alázatosan belátom butaság minden ajándék s mélázom miért tanították meg a férfiak a nőket elszédíteni apró csecsebecsékkel. Türelmetlen dühvel utáltam mindig a műveletlen s főleg buta férfiakat vannak dolgok mit nem értenek meg a tudást: az eszesség, vágy és akarat. A nagyra becsült képességeken túl vannak rejtelmek forró hevülések, melyeknek szárnyán kopott életünkben a szeretet varázsa belebeg hevesen.

 Este  az  ablakod  alatt,  ha  megszólal  a  csalogány ne  zárd  be  ablakod  és  hallgasd. mert  én  köszöntlek  este  dallal  téged. Reggel,  ha  a  napsugár  belopódzik  hozzád és  szemeidbe, belekacag  az  ébredés én  mosolygok  akkor  üdvözlésül  reád. És  ha  a  virágok gomolygó  illata  száll csokorba  kötve,  a  májusi pompa az  én  lelkem  az,  mi  körülölel  lágyan. És  ha  az  alkonyi  bágyadt szellőcske simogatva  arcodat  legyinti, kezeim  azok,  mik  távolról  is  becéznek. S  az  éltető,  tiszta,  édes  levegő, amit   beszívsz,  az  én  vagyok  egészen s magadba  lélegzel  mindig  és  újra.

 Az  embert  úgy  teremtették az  istenek, hogy  itt  a  földön pihenese nem  lehet emlékek  űzik  s  kerget  uj emlékeket mint  szélben  szálló  rőt  levél a  levelet. Ha  visszanéz  az  út  végén mikor  megáll, önképét  látja  meg  a  mul fátyolán,  maga csak muzsikál,csak muzsikál. az  életét,  mely  romba  rothadt régi  vár, melynek lábánál egy maga csak muzsikál ,csak  muzsikál. 

 Az este már az ajtónk előtt áll. némán merednek rám a vén falak, a zegzugokban hallgat a homály, az óra kettyenése elakadt.     A fal szeme, a tükör, néz merőn a harmatos éj puhán rálehelt, tündérlányok kedves népe jön és sző köröttem könnyű árnylepelt,   Halk álmok járnak. Egy-egy bútor zaj mint félálomban, halkan felsóhajt, s elalszik végre, minden elcsitul.   A sötét éj ölelve, lágyan rám hajol, csönd, álmodom s ujjam közül a toll a földre halkan , puhán kihull.

 Alattam zeng a szépségek világa sikoltó kéj s kin szörnyű kin hörög, csak én ülök fönn némán, szem lezárva a zajló élet s emberek fölött.   A vállamon lemondás ködpalástja és rejtenek mély, színtelen ködök az én világom szent, magány világa az árnyakon túl, tér, idő fölött.   S hiába vív a percek friss csatája a trónom gőggel, mozdulatlan állja örök homályban, tér s idő fölött.   De, jöhet messzi évek sok csodája én ott ülök csak fenn, szem lezárva a zajló élet s emberek fölött, reád várva