Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Szép kert,  hová lett  régi  fényed, színed  már nem  vagy  az, mi  voltál  hajdanán, fáj nagyonj,  ilyen  bomlottan  látni  téged mosolygsz,  de mint  az őrült  szép leány. Mint gondos kertész táplált  fürészelt ültetett, oltott,  sok kezekkel most  azt  maga a vad  természet, maga  szabadján,  durván  végzi  el.     Derék  egy kertész! össze-vissza  nőnek a görcsös  ágak,  megnyesetlenül az üde park  beillik  ős  erdőnek, vén  fák törzse  korhad,  mig ledől Eltűnt  az utak  csillogó  porondja, s  a nagy  bozótban,  törve, ott  hever a lépcső oszlopáról  földre  dobva  mohas-földon pléh üres veder.   Fejét  a  nimfa  búsan  elereszti Könyűinek  forrása rég   elapadt a szép szökó-kútat sárga  por fedi s az egykor  fénylő  márvány padokat. Az  üvegház is  összedőlve,  romba; hol  narancs pirult  s izes  ananász, ott  most a térdig  érő fűben,  ronda disznóit  őrzi  egy álmos kanász.           Szép kert,  hová lett  régi  fényed, színed  már nem  vagy  az, mi  voltál  hajdanán, fáj nagy

    . Az  üvegház is  összedőlve,  romba; hol  narancs pirult  s izes  ananász, ott  most a térdig  érő fűben,  ronda disznóit  őrzi  egy álmos kanász.      Szép kert,  hová lett  régi  fényed, színed  már nem  vagy  az, mi  voltál  hajdanán, fáj nagyon,  ilyen  bomlottan  látni  téged mosolyogsz,  de mint  de belül nagyon fáj. Mint gondos kertész, táplált  fűrészelt egyre ültetett ültette, oltott,  sok kezekkel    most  ezt    a  vad  természet, maga  szabadján,  durván  végzi  el. Derék  egy kertész! össze-vissza  nőnek a görcsös  ágak,  megnyesetlenül, az üde park  beillik az ősi   erdőnek, vén  fák törzse  elkorhad,  míg ledől Eltűnt  az utak  csillogó  porondja, s  a nagy  bozótban,  törve, ott  hever a lépcső oszlopáról  földre  dobva  mohás-földön egy üres pléhveder  .   Fejét  a  nimfa  búsan  elereszti könnyeinek  forrása rég   elapadt a szép szökőkutat sárga  por fedi s az egykor  fénylő  márvány padokat. Az  üvegház is  összedőlve,  romba hol  narancs pirult  s ízes  ananász

  Néha belebonyolódok halk létembe sem boldog sem búsabb nem leszek , mohó szemekkel közönyt nézek szólunk egymáshoz, éjben ingerülten . A világban szüntelen kínálkozik tánc annyi mindent kitalálunk mi emberek , néha senki javára szorítom kezem s hallgatom a felsorolt csalfa érveket . Oly nevetséges bűn lett az életünk , szerelmest játszunk körülményekre szívdobogás száma felragyog hévvel majd csel,felejtés ,csalódás a vége . Sóvárgások ismerős test közelségére enyhíti sokszor a érzéki ámításokat mágikus hétköznapok apró sóhajában , tragikussá válik a holnap meglátása . S állunk meztelen szemérmetlenséggel a harag és kíváncsiság pillanatában , lelkesen izzó becsmérlő beszédeink unják a mindig megismétlődő éjszakát. 10 Megosztás

 Öntudatom  szemébe  nézek, mélázva  sok  kis csillag  lángon s  mi  ott  lobog  a  szikrarajban, fény  és  árny, képpé  babonázom. Emlékerdőm  gyűjtött  rőzséjét ráhullatom,   csak  hadd  zizegjen pernyét-szitáló  lángok  táncát meg  nem  bámulták  soha  szebben. Jó  volna  így  megsemmisülni, mindent  az  örök  tűznek-tártan s  az  életet  mássá  igazítani jövőt-váró  főnix-halálban.

 Szeretnélek  úgy  megölelni, mint  anya  haldokló  magzatját mint  templom  kövén  fetrengő  koldus az Atyát.. . Úgy  érzem,  hogy  testemből  szakadtál s  vívunk  egy  átkos,  szörnyű  kavargást bolygók  vagyunk  és  mint  a  bolygók kergetjük  egymást. Szeretnélek  úgy  megölelni hogy  kettőnk  élete  egy  legyen láttál  csodát,  mikor  a  lázas  égen csillag  bolyong  s  tovább  megyen. Hiába  vonlak  most  szívemre: átfog  a  Sors,  mint  vad  hurok, megpörget s  ismét jöhet  a  hajsza  vagy  elérlek,  vagy  széthullok.

 Az  élet  múlik  s  annyi,  annyi  még mit  elvégezni , nincs  idő  elég szűz munkák és  versembriók halotton és  annyi  álom  félig  álmodottan és  annyi  eszme  végiggondolatlan, mindenhol  és  mindenkié. Zárul  a  sorskapu,  hiába  zörgeted s jaj,  ha asszonynak  teremtett  végzeted félig  sem  álmodtad sínylődő  álmodat füstrongyokká  vedlik  az  izzó  gondolat Én is fehér hajú, csüggedt asszony fejem a  boldogtalanság fájához hadd verjem siralmas  közöny-fához,véres  fehér fához sírni  azokért kikért  álmok lángja égett s  kik  mégis,  dermedten,  egy  életen át búsan  várjak a kés hideg, fényes vasát. De   szabad-é  nekünk  siratni  magunk, balga panaszba  tördelni szavunk,  köztünk,  aki  élt,  köztünk,  aki járt messze  kimagaslott nem  dacolta  át az  élve  alázást s  az  élve  halált. .

  Hálátlan vagyok Érzem hálátlan vagyok az élettel, nem hatnak meg káprázatos szavak, kapok mindent pénzt, hírt, szeretetet s én? mégis elégedetlen vagyok. Nagy dolgot belőle mért csinálnék? amit adnak férfiak, csak finom hitel, kétes haszon, mint minden ajándék, ez mind igaz de viszonozni kell. Szomorúan és alázatosan belátom butaság minden ajándék s mélázom miért tanították meg a férfiak a nőket elszédíteni apró csecsebecsékkel. Türelmetlen dühvel utáltam mindig a műveletlen s főleg buta férfiakat vannak dolgok mit nem értenek meg a tudást: az eszesség, vágy és akarat. A nagyra becsült képességeken túl vannak rejtelmek forró hevülések, melyeknek szárnyán kopott életünkben a szeretet varázsa belebeg hevesen.