Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Komor kövén a messzi bércnek madár se járt egekbe nézek világanyám, a föld, az áldott, az égnek szánt bennem virágot.   Azt akarta legyek hófehéren csillagcsoda az égi réten, s ne földszagú, poros palánta amit letípornak majd a sárba.   Földanyám, te nagy álmú asszony, mondd,lesz ,valaki ki leszakítson vágyom azt, ki jönne bár ma  és halálosan reám csodálna.   A völgybe vinne, büszke-szépen merengni messzi bérc-meséken. szívére tűzne csillagékem úgy hervadnék el, hófehéren.   És elmúlnék boldog halálban mert szépségem szemében láttam.          

 Már  hiába,  hiába  is  fogadom, csendem  nem lesz és   egy  jó  dalért  a  legjobb  napomat  eladom. Pedig,  kiszolgáltatottja  időnek kedvem  pántlikái  szakadnak szívem  tövisei  kinőnek, s futó  szavaimtól  elmaradok. Még  jó,  hogy  fehérnép   vagyok lesz  mentségem  gyenge  nememre, a  könnyen  elsíró  szememre kijátszott  szép  tavaszaimra, fél-életemre Még jó,  hogy  fehérnép vagyok nyomorék  dalt  is anyai  ösztön  vérével  adok s  hivalgó,  biztos  dalaimnál jobban  ölelem.

 Az  ég:  felborult,  óriási, mély  kékszinü  kristály-kehely, belé  életet  egyedül  csak a tél  varázs-lelke  lehel. A  Tél  varázs-lelke,  e  titkos, bűvös  erő,  rejtély-csoda, amely  mindenen  szerteárad im,  lásd hó  a  Tél  bársonya. Fehér  prémet  kap  minden  itt ,ragyogó,  szép  ezüst-ruhát hermelín-bundás  hercegek és  hercegnők  most  mind  a  fák. Ezüstbe  öltözködve  áll minden  ház,  kert, rét,  fal,  kapu a  hó  csillogó  korona ,varázslatos  tapíntatu A  láng,  mi  ítt-ott  fellobog gyémánt  a  hó-ezüst  között. az  égtetőn  a  csillagok angyalszemek,  ránkőrködök. Minden  pompa,  fény,  ragyogás. vrázslómesterük  a:  Tél. És  hol  van  ő?  Most  kergeti ezüst  hóseprüvel  a  szél

 Szép kert,  hová lett  régi  fényed, színed  már nem  vagy  az, mi  voltál  hajdanán, fáj nagyonj,  ilyen  bomlottan  látni  téged mosolygsz,  de mint  az őrült  szép leány. Mint gondos kertész táplált  fürészelt ültetett, oltott,  sok kezekkel most  azt  maga a vad  természet, maga  szabadján,  durván  végzi  el.     Derék  egy kertész! össze-vissza  nőnek a görcsös  ágak,  megnyesetlenül az üde park  beillik  ős  erdőnek, vén  fák törzse  korhad,  mig ledől Eltűnt  az utak  csillogó  porondja, s  a nagy  bozótban,  törve, ott  hever a lépcső oszlopáról  földre  dobva  mohas-földon pléh üres veder.   Fejét  a  nimfa  búsan  elereszti Könyűinek  forrása rég   elapadt a szép szökó-kútat sárga  por fedi s az egykor  fénylő  márvány padokat. Az  üvegház is  összedőlve,  romba; hol  narancs pirult  s izes  ananász, ott  most a térdig  érő fűben,  ronda disznóit  őrzi  egy álmos kanász.           Szép kert,  hová lett  régi  fényed, színed  már nem  vagy  az, mi  voltál  hajdanán, fáj nagy

    . Az  üvegház is  összedőlve,  romba; hol  narancs pirult  s izes  ananász, ott  most a térdig  érő fűben,  ronda disznóit  őrzi  egy álmos kanász.      Szép kert,  hová lett  régi  fényed, színed  már nem  vagy  az, mi  voltál  hajdanán, fáj nagyon,  ilyen  bomlottan  látni  téged mosolyogsz,  de mint  de belül nagyon fáj. Mint gondos kertész, táplált  fűrészelt egyre ültetett ültette, oltott,  sok kezekkel    most  ezt    a  vad  természet, maga  szabadján,  durván  végzi  el. Derék  egy kertész! össze-vissza  nőnek a görcsös  ágak,  megnyesetlenül, az üde park  beillik az ősi   erdőnek, vén  fák törzse  elkorhad,  míg ledől Eltűnt  az utak  csillogó  porondja, s  a nagy  bozótban,  törve, ott  hever a lépcső oszlopáról  földre  dobva  mohás-földön egy üres pléhveder  .   Fejét  a  nimfa  búsan  elereszti könnyeinek  forrása rég   elapadt a szép szökőkutat sárga  por fedi s az egykor  fénylő  márvány padokat. Az  üvegház is  összedőlve,  romba hol  narancs pirult  s ízes  ananász

  Néha belebonyolódok halk létembe sem boldog sem búsabb nem leszek , mohó szemekkel közönyt nézek szólunk egymáshoz, éjben ingerülten . A világban szüntelen kínálkozik tánc annyi mindent kitalálunk mi emberek , néha senki javára szorítom kezem s hallgatom a felsorolt csalfa érveket . Oly nevetséges bűn lett az életünk , szerelmest játszunk körülményekre szívdobogás száma felragyog hévvel majd csel,felejtés ,csalódás a vége . Sóvárgások ismerős test közelségére enyhíti sokszor a érzéki ámításokat mágikus hétköznapok apró sóhajában , tragikussá válik a holnap meglátása . S állunk meztelen szemérmetlenséggel a harag és kíváncsiság pillanatában , lelkesen izzó becsmérlő beszédeink unják a mindig megismétlődő éjszakát. 10 Megosztás

 Öntudatom  szemébe  nézek, mélázva  sok  kis csillag  lángon s  mi  ott  lobog  a  szikrarajban, fény  és  árny, képpé  babonázom. Emlékerdőm  gyűjtött  rőzséjét ráhullatom,   csak  hadd  zizegjen pernyét-szitáló  lángok  táncát meg  nem  bámulták  soha  szebben. Jó  volna  így  megsemmisülni, mindent  az  örök  tűznek-tártan s  az  életet  mássá  igazítani jövőt-váró  főnix-halálban.