Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Én már eleget idealizáltam, Sült tököt eltem, hideg földön háltam,  Idealizáljon most  más is.                Egy kis házfestéss: rám fér  még ma is.. Nagy eszmékért  amig vivtam eget, Más, élelmes Jankó pórolt eleget! Háza, felesége, teli kamarája Jó léttől, zsirtól csöpög lelke, szája  . . . Eszményi életből nekem már elég. Jobb ma egy túzok,mint holnap egy veréb  idealizáljon varosomban  már más is Egy kis büdös jólét rám fér még  rám is    !

A levegő hideg. Hűvös szellő lehel Vidám fák kozott miknek hull levele És a mezőn, minek piros mályváiról Bággadt, fehér lepkék hullnak le ezrivel. Az ég alszik szelíd bárányfelhőivel. S mint sejtett gondok a jövő homálybol. Tűnnek fel kék hegyek: felőlük köd tolul, Hűvös szomorúság fuvall a szivemen. Egy motor az ősz szomorú dalát morogja A sínen, fak mellett  jön busan a vonat, Dús füstje lecsapódik az esőváró porra. Hűs bánat  szívben s a virágos réten otthon is  hallszik  az osz hus kodeben a télnek erkezo bus , hűs, kodos gyásza . .                    

 Álmatlan, csöndes téli éjszakákon  Egy néma árny hozzám kisért ni jár. reszketve húzódom meg én az ágyon lehunyom a szemem, de egyre látom és nem tudom, hogy mire vár. Bejárja a szobám nesz nélkül, halkan, jöttét nem jelzi soha semmi hír  tekintete örökké ott csügg rajtam ugy félek tőle! Szóra nem nyit ajkam az árny is néma, mint a sir!. A szebb napok emlékét sorba fogja arcát gúnyos mosoly ragyogja át hervadt rózsáim mind elembe hordja es jéghideg kezekkel szerteszórja a múltnak édes mámorát.  Szeretném kérdni: mit keres  nálam de választ tőle úgyse nyerhetek   miért kutatsz fel éji vak homályban  mért nem hagysz nyugton csendesen. De rám néz s szólni nem merek, Ugg félek most már, hogyha jő az éjjel szorongva várom, mikor tűn elő.  kicsiny szobámban félve nézek széjjel,  tudom, hogy itt lesz majd a vak sötéttel  Hiszen — multamnak árnya ö!

 Az élet könnyes koldus útja bus tragédiák termő méhe, halálmagot vetett beléje a suta sors átkozott ujja. Nem jó lenni bús boldognak untatnak a fáradt kedélyek. mert fáradtak és kesernyések a boldogsággal jóllakottak. koldus kínok, koldus síralma eget ostromló dacba jajdul s a nyomott agyban eszme gyúl egy dörgedelmes pillanatra. Minden nyomor ezerszer áldott és áldott minden bünfelejtés, minden bánat, minden kesergés ezek váltják meg a világot. Szomorú sors és szomorú gőg záporozott ránk bus keservet csak az az áldott, aki szenved és sírat sok elpusztult erőt. 

 Meghalt a rét,  a pipacs,  a búzavirág. Dísztelen ágyba megyen pihenni a nap, Szomorúan hajtja le fáradt, vörös fejét, Még szomorú, mocskos, barna felhők alatt. Társa is busan jön: az alkonyi szellő, A nagy vén fák sudarán szomorún zizeg. Valami tompa, nagy jaj hangzik el messze . . . Csitt!  Halolt van! A tavasz lánya halt meg. . Gyászoló fátylát a messze keletről Az éj lánya hozza nagy gyászban előre, Könnyes harmatot sírva reáteriti, Sárga buzakeresztes, bus temetőre.

 Egyszerre csak lenn, a hajómélyből délibábos nóta hangja sírt felénk,  temetve otthont, elhaggott tanyát, kifosztott kunyhók meztelen falát s ébresztve tenger-álmot, uj reményt A dal felénk száll halkan, elmerengve. Mi hallgatjuk  oly könnyes a szemünk Mintha a szivünk majdnem megrepedne s ébresztve tenger-álmot, uj reményt. .  Mintha e víz a szőke Tisza volna és gőzgályánk egy kis halászhajó, a gép kongása, a gulyák kolompja s a dal  szerelmes, lágy furulyaszó   s a dal  szerelmes, lágy furulyaszó  a hajnal bíborfényt hint szét a tájon s az ének elhal lassan, csendesen. oriasi hajonk röpült a tengeren. A hajnal bíborfényt hint szét a tájon s az ének elhal lassan, csendesen . . .  Gőzgálgánk röpült az Tengeren s mi búsan merengtünk a fedélzeten. .   .    

  Felébresztő csókom Te nem tudsz róla, hogy homlokomra tűzlángos mámort szikrázott az ajkad és csókod láza az erembe lüktet sorvasztó, titkos lélekkárhozással. Te nem tudsz róla, hogy acélkezednek hűs szorítását a szívemig érzem s míg a szemed rám vágyakat villant. En, fáradt, boldog sejtéssel hajtom kevélyen válladra fiatal fejem megvetett lelkem hamvadó üszkén. |Vilhelem Margareta|