Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Tépett magyarok, láncra vert bús lelkek, Kik azt hittük, már élők sem vagyunk. Vihar utáni, fényes őszi reggel, Egyszer, látjátok, mind feltámadunk! Lefoszlik rólunk a gond szürke leple, Mit ránk szőttek súlyos, harcos napok. Levetjük a nehéz gyűlölet-páncélt, Mely pihenni, enyhülni nem hagyott! Gyilkos keserv könnyes mosolyba enyhül. Szeretni, hinni újra tanulunk. Feltámad bennünk testvériség, jóság. Mert sírunkból mi is feltámadunk! Letesszük ősi, nehéz fegyverünket. Eggyé forrva, nótázva indulunk, S a drága, ősi, visszaszerzett földön. Újult erővel, vígan dolgozunk

 Ahány virág annyi színű, ahány gyümölcs annyi ízű, pedig mind a földből terem, s van belőlük teméntelen. A sok állat: kutya, macska, krokodilus, kis halacska, akár földön, vizén élnek, formát sohasem cserélnek. így akarja a Teremtő, két fűszál sincsen egyenlő, ahány élet, annyi forma, két kis veréb sem egyforma. A gyerek is szőke, barna, különbözik szemre, arcra, találkoznak mégis egyben a testéri szeretetbeben.:

 Én már eleget idealizáltam, Sült tököt eltem, hideg földön háltam,  Idealizáljon most  más is.                Egy kis házfestéss: rám fér  még ma is.. Nagy eszmékért  amig vivtam eget, Más, élelmes Jankó pórolt eleget! Háza, felesége, teli kamarája Jó léttől, zsirtól csöpög lelke, szája  . . . Eszményi életből nekem már elég. Jobb ma egy túzok,mint holnap egy veréb  idealizáljon varosomban  már más is Egy kis büdös jólét rám fér még  rám is    !

A levegő hideg. Hűvös szellő lehel Vidám fák kozott miknek hull levele És a mezőn, minek piros mályváiról Bággadt, fehér lepkék hullnak le ezrivel. Az ég alszik szelíd bárányfelhőivel. S mint sejtett gondok a jövő homálybol. Tűnnek fel kék hegyek: felőlük köd tolul, Hűvös szomorúság fuvall a szivemen. Egy motor az ősz szomorú dalát morogja A sínen, fak mellett  jön busan a vonat, Dús füstje lecsapódik az esőváró porra. Hűs bánat  szívben s a virágos réten otthon is  hallszik  az osz hus kodeben a télnek erkezo bus , hűs, kodos gyásza . .                    

 Álmatlan, csöndes téli éjszakákon  Egy néma árny hozzám kisért ni jár. reszketve húzódom meg én az ágyon lehunyom a szemem, de egyre látom és nem tudom, hogy mire vár. Bejárja a szobám nesz nélkül, halkan, jöttét nem jelzi soha semmi hír  tekintete örökké ott csügg rajtam ugy félek tőle! Szóra nem nyit ajkam az árny is néma, mint a sir!. A szebb napok emlékét sorba fogja arcát gúnyos mosoly ragyogja át hervadt rózsáim mind elembe hordja es jéghideg kezekkel szerteszórja a múltnak édes mámorát.  Szeretném kérdni: mit keres  nálam de választ tőle úgyse nyerhetek   miért kutatsz fel éji vak homályban  mért nem hagysz nyugton csendesen. De rám néz s szólni nem merek, Ugg félek most már, hogyha jő az éjjel szorongva várom, mikor tűn elő.  kicsiny szobámban félve nézek széjjel,  tudom, hogy itt lesz majd a vak sötéttel  Hiszen — multamnak árnya ö!

 Az élet könnyes koldus útja bus tragédiák termő méhe, halálmagot vetett beléje a suta sors átkozott ujja. Nem jó lenni bús boldognak untatnak a fáradt kedélyek. mert fáradtak és kesernyések a boldogsággal jóllakottak. koldus kínok, koldus síralma eget ostromló dacba jajdul s a nyomott agyban eszme gyúl egy dörgedelmes pillanatra. Minden nyomor ezerszer áldott és áldott minden bünfelejtés, minden bánat, minden kesergés ezek váltják meg a világot. Szomorú sors és szomorú gőg záporozott ránk bus keservet csak az az áldott, aki szenved és sírat sok elpusztult erőt. 

 Meghalt a rét,  a pipacs,  a búzavirág. Dísztelen ágyba megyen pihenni a nap, Szomorúan hajtja le fáradt, vörös fejét, Még szomorú, mocskos, barna felhők alatt. Társa is busan jön: az alkonyi szellő, A nagy vén fák sudarán szomorún zizeg. Valami tompa, nagy jaj hangzik el messze . . . Csitt!  Halolt van! A tavasz lánya halt meg. . Gyászoló fátylát a messze keletről Az éj lánya hozza nagy gyászban előre, Könnyes harmatot sírva reáteriti, Sárga buzakeresztes, bus temetőre.