Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Sötét dús hajad, mint fekete ében, úgy omlik alá izmos válladon és játszik vele pajkos napsugár én nem tudom a szívem mire vár?   A szemed, mint az égnek csillaga beragyogja bús, szomorú éltem, s megpihen pici kezem, kezeden, te vagy nekem az örök énekem!   Te vagy, miért az ajkam hallgatag s a lelkem kószál messze tájakon, megrészegít a hangod bársonya izmos tested kinyíló hatalma.   S fájó szívemben felzokog a vágy Teérted, aki minden vagy nekem, arany vitézem, fogd meg a kezem, hogy vezesselek messze tájakon  hogy elvigyelek örökre magamhoz.  

 Lesz-e még virág a fákon.  délibáb a pusztaságon,  zöld pázsit a kövér réten,  ragyogó nap a kék égen visszajön-e fecske, gólya száll-e harmat virradóra?  lesz-e még lomb s árnyas erdö játszi szellő — bárány felhő,  Hűtlen kedvest siratgató  temetgető furulyázó?  arany kalász, rezgő nyárfa zizegő nád  a határba,  Méla, csendes nyári este  gulya kolomp ja még cseng-e csillagos szép holdas éjben  lesz-e még itt kéz a kézben .lesz-e még itt béke. élet.  emberekbe érzés, lélek?  lesz-e még itt kikelet, nyár v agy ez is csak álom lesz már?

 Ezek az ódon, kőkockás falak! Ezek a kihalt, akácfás terek! Itt voltál te mosolygó kisleány, Itt voltam én apró diákgyerek. Ott lebbent meg kis kék karton ruhád A mohbelepte boltivek alatt, S tanúi, hogy mennyit lestem terád, Ezek az ódon, kőkockás falak. Te fölnéztél, én köszöntöttelek, Lestem alakod, amint tovavész . . v Néha leejtettél egy ibolyát És én fölvettem. Ez volt az egész. Amikor aztán leborult az éj, Mikor a többi kis diák tanul, Az első bús, szerelmes dalokat Én eldaloliam öntudatlanul. Karomra hajtva izzó homlokom, Álmodtam rólad. Igy talált az éj. Ez volt az első forró szerelem És az utolsó tiszta szenvedély, . . . Kihűlt szívvel, csalódva, szomorún Itt járok újra. A lelkem beteg. A virágos fák és a vén falak Régi barát gyanánt köszöntenek. És ugy szeretném elsiratni most Mindazt, ami örökre ittmaradt Az ódon, kőkockás falak között, A mohbelepte boltivek alatt. A vágyódást, a hitet, a reményt, Amelyet többé már nem érezek . . . A szerelmet, az igazit, az elsőt, Mely a

 Szall a szobában bús melódia, Föltámad újra százezernyi álom És jön az álmok bús királyfia . . . Ah, visszatértét szivrepesve várom, jaj, hiába várom! Repül a lelkem magafeledten S poéta-párját újra visszavárja.  Az alkonyatban lelkek szárnya lebben, S száll, száll felém Hófehér a szárnya, Mint a lelkem álma. Száll az emlékek bús melódiája, Rég hallott nóta, elfelejtett álom . . . S én, álomország száműzött leánya, Hogy visszajösz, még most is egyre várom, Jaj hiába' várom!

Ismét Rád vártam büszke Szépség , De nem néztél rám, komoly voltál , Csak a szívedben élt röpke kéts]ég . Dudoráztam régi, szép ritmust:  A csalódással kacérkodtam,  — Csodálva rajtad a színt, a húst.  A kísértés is belém nyilait. .  . Az ölelések csábítása  Belém szúrt ezer mérges nyilat.  Csendes csodával voltam telve , Amint bók nélkül lépegettél, Ma reggel eltemettem egy tegnapot. A ma keserű, a tegnap emlék, így várom a drága Holnapot, Hogy én egyszer boldog lehetnék. Ma van, de nem volna érdemes élni, Ha csak tegnap és ma volna . . . Ha a holnapban nem tudnék remélni S ez a drága Holnap egyszer ma volna. A Holnap örökké csak holnap jön el, De tőle szivem mindig új hitet kap. A tegnap és a ma nem is érdekel, Szivemben nagy kincs egy drágaHolnap A Holnap egyszer eljön és égi tűzzel Megkoszorúzza dalnok lelkemet, Mert róla daloltam ezer reménnyel S a lelkem is csak Holnapot szeret\  

 Mikor születtek, nyögött a föld, rombolta, dúlta véres orkán s odakünn hulla hulla hátán feküdt már, az ágyúk torkán halált ordított a sátán. Talán a végzet küldte őket, hogy tombolhasson játszi kedve, hogy ólomgolyós nagy ostorával belevágjon e bús seregbe és leigázza kacajával. Ruhájuk kopott, arcuk fáradt, jövőjük harcrakél a mával. . . Mennének, de cipőjük vásott s az élet a súlyos gondkapával szemük köré mély gödröt ásott. Mögöttük fakó, véres emlék, előttük tán egy végítélet, a sorsuk nyugtalan bolyongás. Nekik az élet már nem élet., örökös, jajszavas lemondás .. . Lélekharc 

 Valamikor csak te érted dobogott a szívem,  Valamikor csak miattad hullott a sok könnyem . De hiába szerettelek, te mást választottál,  Engem pedig az utadból büszkén félre dobtál . Ezután már nem siratlak, nem bánkódom érted,  Nem megyek el utcátokba, hogy lássalak téged. Nem viszek már több virágot rácsos ablakodba'  Nem írok már többé rólad dalos nótáimban.