Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Jönnek mennek az életek egyre könyörtelen , fájó tudatos évek  tévutak, zsák utcák megtelnek félelmetesen figyelmeztetnek.   Mert egyre többen leszünk jövőre lázas emberek igaz gyönyörére, valami ismeretlen, de jó felé lép a világ, uralkodjunk kicsit másképp.   Legyen fényesebb a nóva csillag, ne lankadjunk,csak szeressünk, a jövő év majd megkíméli létünk pusztuljon el a volt törmelék.   S majd buzogni fog a szívburok  ezer éves harangvirág bimbók ki nyitják obszcén víg tapintatuk hűvösen kiseperve régi illatuk.   Házak homlokán fények égjenek kedvek és szerelmek tüzesedjenek ne legyen ez a ronda csendesség mely lassan szétrobbantja saját egét.   Villanjanak fel színes fények ege tavasz fuvallatát érintse meg heve  olvasszuk el a múlt szilárd jegét szív szívbe vegye át jövő kegyét.[W.B.].

 Ma  utólszor  simult  kezed  a  kezembe mintha  ajtó  csukódott  volna  halkan  valahol. egyedül  állok  magányos,  sötét  éjszakában a  hátam  mögött  egy  bezárult  kapu és  új  ablakban  gyűlt  ki  lámpa Emlékezéspalotán. A  zárt  kapu  előtt  árván  állok indulnom  kéne  valamerre az  elfelejtés  néma  ligetének lejtőn  szálló  fekete  fasora  közt vár  is  az  út .  Már  ballagok  is  lassacskán:  haza onmagam  felé. de  minden  percen  vissza-visszanézek  hátha  gyászba vonják  értem a  kaput,  amely  bezáródott  utánam ? s  jaj,  Emlékezéspalota  homlokáról fájón  éget  a  lelkembe az  újonnan kivilágosodott  ablak.

 Más  nem  láthat  az  én  szivembe csak  akinek  megmutatom de  az  aztán  beléje nézbet kitárom  néki  szabadon. Keresse  mélyét,  titkait  fel, mi  benne  van,  tekintse meg mind,  egyként  az  igazi,  valódi, s  a  hitt  és  képzelt  kincseket. Ha  akarja, szeresse,  védje, óvja,  becézze;  engedem. Vagy  tépjen  bele  vak  marokkal, tiltásra  nem  rebben  kezem Kinek  egyszer  is  megmutattam, belső,  teljes,  lényeg-magam, az  ellen  soha  gyűlöletre, panaszra  nem  szól  ajakam. Attól  tűrök  mindent,  jót,  rosszat, érdemtelent   és  érdemest és  sose  mondom  szilaj  szóval, szivem  szeresd,  vagy  ne  szeresd! Ki  látott  engem,  sóha  másnak ne  lásson  többé.  Igy  legyen  még  akkor  sem,  ha belehalnék  csak  egy fátyol  van  szivemen.

 Agyamba  vágja  olykor  karmait Merész  sasként  a  Gondolat S  nem  nézve  porbáb  voltomat, Lentről,  büszkén  föl  égfelé  szakít. S  visz,  visz  a  végtelenbe  fel És  szól  hozzám :  szebb, jobb  világ  van  ott Minek  itt  lenn  porban  nyomorognod? Ki  ott jár,  üdvösségre  lel!   Valóban  édes  égi  kéj  hat  át S  röptömben  átlépem  vele Uj  Evaként  a  tiltott  éghatárt. .Ekkor  utánam  nyúl  a  fold keze, Leránt félholtan;  s  rámnevet Hé,  máskor  vigy  magaddal  - kenyeret!

 Mért  lett  a  bú  hozzám  ily  járatos?.  Tudom  már:  nem  virágos  kert  az  élet  s  lábam  sosem  selyem  füvet  tapos,  csak  tüske-fedte  puszta  messzeséget Gyerek  maradtam,  megvert  csúf  gyerek  a  sors  vezetgét  éveimnek  utján  jönnek  napok,  emlékbús  estelek  a  sors  vezetgél  éveimnek  utján jönnek  napok,  emlékbús  estelek halk  üdvözléssel  máris  messze  futván   .És  annyi  gyászolö  játék  hívogat   fulladva  űzök  lepkeálmokat és  tüske  vár,  hogy  rőt  sebet szakasszon. bűn  nélkül  is  büntetve  jőn  az ember  utamba  áll  és  lesve  minden  este  aranyhajat  hurkol  sorvadt  szivemre.    

  A percek, mint gyors, fürge verebek szállnak messze, fáradt fejem felett Repülnek sietve, mind egymás után S én nézek utánuk némán, sután.   Mit is tehetnék ? És mit is tegyek hogy megállíthassam a perceket e tűnő, sebes, szálló sereget feltartani, ó, mivel is lehet?   Az Idő nem vár. Nem áll meg soha könyörtelen. Nem lankad ostora, egy pillanatig sem tart pihenőt, űzve a perceket maga előtt.   Mint durva hajcsár úgy kergeti őket mindegy az : kinek a percei velem is így tesz. Hajtja perceim mit bánja, hogy nézem leverve.    Kergeti, mint vert, hajszolt sereget néha visszanéz. S érzem kinevet.      

 Még érezem  kezednek forróságát első-utolsó csókod ajkamon a dús varázslat még vibrálva jár át de  már a távol  kéklő árnyba von .Pár rövid  percre  mily szép volt az élet Feljött lelkemből  egy alvó világ S az ifjúságom  e nagy szürkeséget Körülölelték szűz  melódiák .Mint a vonat,  ha csüggedt szűk vidékről Pipacsos,  lankás tájon  robog át :Szeretnél még egy cseppnyit gyönyöréből ,De  nem  lehet,  már fut veled tovább!